Távkapcsoló

Az idén rettentő nehezen hangolódom a karácsonyra. Október óta hallgatom a karácsonyi zenéket bevásárlás közben, november óta látom a kivilágított karácsonyfákat, a karácsonyi akciókat mindenütt. Egész egyszerűen immunissá váltam a hívószavakra, szimbólumokra, mint tiszti főorvos a H1N1 oltásban kételkedőkre. Az adventi ünnepvárás itthon sem volt a korábbiakhoz hasonlóan meghitt, inkább féltéssel és szorongással teli – az édesanyám kórházba került. Ez olyannyira kizökkentett a mindennapi hírfogyasztás mókuskerekéből, hogy csak napokkal később vettem észre, milyen csend van. Egész nap be se kapcsolom a rádiót, mikor egyébként napi 2-3 órát hallgatom. A hírportálok és híradók is nélkülözhettek jó ideig.
Aztán mikor kicsit kezdtem kikandikálni a csigaházamból, mindjárt jól el is merültem bulváriában. Időnként felriadtam olyasmikre, mint hogy Stohl András a Csillag születik legutóbbi elődöntőjében lazán odaszólt Veres Robinak, a gyermekparalízises versenyzőnek, hogy „szedd a lábad”. Mást se csinál szegény. Vagy hogy a roppant színvonalas Hot magazin hőn várt karácsonyi dupla számában az oldalak csaknem fele fejjel lefelé néz. Talán a nyomdai gépmester is leengedte a belső redőnyt, mint én a napokban.
Ennél is jobban megdöbbentett, hogy valaki nyílt utcán kora esti órában úgy összeszabdalja egy fiatal nő fejét, akárcsak egy kókuszdiót, majd csuklóból levágja a védekező másik ember kezét meg az ujjait, miközben mi a tévében valóság címén azt nézzük, hogyan pukizza tele nászágyát az egykor jobb sorsra érdemes lantművész, mire feleségjelöltje annyit mond „egy álom vált valóra”. Kinek a pap, kinek a paplan. S aztán még hány további brutális esemény és halál történt a héten, 16 éves lány árokban talált holtteste, végzetes karambol, öngyilkosság… Hát milyen világban élünk? – kérdeztem, mikor észbe kaptam, már most úgy hangzom, mint a saját drága, 82 éves nagymamám.
A hét legszebb híre egy másik példa nélküli eset volt, hogy az M3-ason kígyózó autósorok mellett, egy taxiban született meg egy kisbaba. Mások is szültek más autóban, út közben, de talán taxiban valóban nem. Az RTL Klub Híradója és a Tények megtalálta a taxist és a kiérkező mentősöket is, és a helyszínen készített vérfoltos képekkel jelentkezett (akárcsak az MTV Híradó). Mindenki odaért az anyukához (és az idő közben beérkezett apukához) is, aki stabilan ott várt a kistarcsai kórházban. Ennivalóan édes volt, ahogy az RTL Klub riporterének mikrofonja „belelógott a Tényekbe”. Ez még hagyján, a TV2 felvételén végig lehetett hallgatni, ahogy felváltva teszik fel a kérdéseket a konkurens kereskedelmi csatornák riporterei – az RTL Klubé kicsit ügyesebben is.
Aztán a Fókuszban végighallgathattuk a taxis diszpécser és a szándékán kívül szülész-nőgyógyásszá előlépett személyfuvarozó beszélgetését is. Előttem is elhomályosult kicsit a világ, miközben szinte áhítattal, feszülten figyeltem a hangfelvételt. Nem csak mert a saját emlékek is felszínre törnek ilyenkor, hanem mert egy gyermek születése olyan misztikus és katartikus esemény, bazaltból van annak a szíve, akit nem érint meg. Valahányan együtt tudtunk érezni a megszeppent taxissal a kismama egyre hangosabb nyögéseit hallgatva. Naná, hogy nekem is tele lett volna a Liberóm, ha egy asszony azt kiabálja a hátsó ülésemen, hogy „jön a gyerek!”. A taxis később meghatottan ismételgette, „csodálatosan viselkedett az édesanya”, aki szépen, talpraesetten végigcsinált mindent, amit a kórházon kívül szülő asszonyok évezredek óta, és még alkalmi segítségét is elirányítgatta.
S végül hallhattuk az öröm és a megkönnyebbülés perceit is, melyekbe belerondított, hogy a Lajos nevű taxis kolléga megtippelte, kislány született, „mert azok ilyen erőszakosak”. Neki persze szólhattak volna, mikor elindult a szülőcsatornán kifelé, hogy várjon még, mert nem ért ide a mentő a Kovács doktorral. Aztán a diszpécser dicsérte is sűrűn a hőssé előlépett Laci taxist. Méltán, valóban szépen helytállt, „apás szülésből” különösen. A család helyében ezek után biztos felkérném keresztapának (Még azt se hagyta, hogy kifizessék a fuvardíjat azon melegében.)
Miután hallottam a felvételt, azon gondolkodtam, hiába hisszük azt, hogy mindent irányíthatunk, az élet nagy dolgai csak úgy történnek velünk, úgy és ahogy akarják. Az ember akkor nem lesz sértődött és megkeseredett, sőt, akkor lesz esélye a fejlődésre, ha nem próbál elfutni, nem ragaszkodik a saját kis-nagy egója korlátaihoz, hanem hagyja magát sodorni az árral, és ahogy tud, helyt áll. Talán az ad egy kis vigaszt és reményt, hogy valahányszor meghal valaki, valaki meg is születik. Karácsonykor pedig ez a szám eggyel több.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!