Erkölcsi ízlés és reménytelen utópia

Amit rég nem észlelünk, az az erkölcsi ízlés. Az erkölcsi jóízlés. Tudom, beszélhetnénk az élelem, az oxigén, a tiszta víz és a nyugalom, a tolerancia stb. növekvő hiányáról, a jólét nemcsak statisztikai likairól meg sok mindenről – de most igen erősen érzékeljük,  hogy mindaz, ami a közéletből egyre keservesebben eltűnt, amit  huligánok, hadakozó politikusok, oltóanyag-dilemmázók, újgazdagok, közönséges hírlapírók szemére vethetünk, az mindenekelőtt az erkölcsi jóízlés megkérdőjelezhetősége, gyakran hiánya. Mert elsősorban azok a szellemi gondok, magatartásbeli idiotizmusok foglalkoztatnak sokunkat, amelyek nem oldhatók meg semmiféle törvénnyel, rendelettel. Hiszen  nem a parancs betűje hiányzik, hanem az, amit az emberek, valamikor régen, talán ifjúkorukban (a szülői házban, a faluban, az utcán, az iskolában, a mesterüktől, valahol) megtanultak, azaz (mondjuk így) a modor. No persze nem arra gondolok – bár arra is, persze –, hogy kinek kell feltétlenül előre köszönni, miért és mikor vagyunk kötelesek kezet mosni és így tovább. Hanem arra, hogy a gondolatnak és a cselekedetnek is van belső koreográfiája, amelyet egyfajta morális érzéknek kell irányítania. Sok-sok emberi sértettség annak is tulajdonítható, hogy a hatalom, a hivatal, az emberek egymás közötti beszéde, a szövegek stílusa, tartalmi gondossága, ápoltsága jórészt eltűnt. Nem vagyunk  tekintettel embertársaink érzékenységére, emlékeire, alkatára, korára (és mindarra, amit csak sejtünk, de nem tudunk)! Zömmel randák, bárdolatlanok, tompák vagyunk – ilyenek az utcáink, ilyenek bizonyos szörnyű lapok, szerzők, műsorok, utcák, negyedek, városok...
De mi értelme van erről szót ejteni?
Természetesen semmi.
Ha az írott és nyomtatott szónak nincs értelme, akkor ennek sincsen. Együtt bámuljuk a nagy közép-európai bankház plakátján, televíziós reklámjában azt az igazán nem ellenszenves, tisztes öregurat, aki valaminő együttérző szomorúságot, sajnálatot kelt bennünk. Külsejét olyanok komponálták meg, akik azt hitték, a jó borbély bárkiből Einsteint farag. Hogy egyébként még az sem – a szakáll, a bajusz sem – stimmel? Ez a legkevesebb. Ha igazán jó színműben van egy izgalmas Einstein-szerep, a színésznek nem a parókája és a ragasztható bajusza kell hogy „stimmeljen”, hanem sugallania kellene valami szellemi és erkölcsi erőt, a jellemnek és a helyzetnek olyan sugárzását, amely miatt elhiszem, hogy a színpadon Einstein (Cézár, Antonius, Kleopátra, Rómeó) jelent meg.
Jó, értem. Hallom az olvasót: de hát a reklámnak aztán igazán nem kell, ördögbe is, Shakespeare-inek lennie! Persze, hogy nem. Nem is azt állítom. Erre az olvasó pillanatok alatt (nélkülem is) rájön.
A reklámnak is tiszteletben kellene tartania bizonyos elemi ízlésnormát. 
Ha nem szólunk idejében és hangosan, holnap Jézus Krisztus, az Újszülött árul majd pelenkát.

* * *
Elhatároztam, hogy nem szegődöm többé távlati utópiák szolgálatába. Az a kisebbik baj, hogy nem valósulnak meg. A nagyobbik baj az, ha félig-meddig, netán ellenszenvesen, durván, hibásan öltenek testet. A legmegrázóbb csalódás az, amelynek társszerzői, tettestársai vagyunk.
Én tehát többé nem állok olyan elképzelés mellé, amely elvont célokat tűz ki maga elé. Amelyek megvalósíthatóságához  előbb meg kell változnia az emberek, az emberiség jellemének. Szerintem, ha valaha egyáltalán megváltozik, amit nem igazán hiszek (minden eddigi ismeretünk szerint az elmúlt évezredekben semmit sem változott), az előkészítőknek ezen kellene munkálkodniuk, csak hát, mint nagyon jól tudjuk, ha évente egyetlen milliméternyit nő a fa, nehéz róla tervteljesítési jelentést készíteni.
De nem is ez a fő baj. Akaratlanul az ember cinkosa lehet rossz utópiáknak. A tankot azért nevezzük tanknak, mert az angolok az első világháborúban különféle gyárakban készítették alkatrészeit, és valamennyien úgy  tudták, olajszállító előállításában jeleskednek. Körülbelül így valósulnak meg olykor az utópiák is: alkatrészeinek készítői nagyon meglepődnének, hogy mi áll össze abból, amit a legjobb szándékkal tettek le a jövő asztalára.
Jobban kedvelem az iparos, a kisiparos munkáját: látja, mivé lesz keze munkája, ki és mire használja. Sajnos, vannak mesterségek, amelyekben ez a megnyugtató iparosi úzus alkalmazhatatlan. És persze, olykor a legragyogóbb és humánusabb találmányok is tragikus célokat szolgálnak. Hiába szeretném ellenőrzésem alatt tartani mindannak a sorsát, felhasználását, ami kikerül a kezem közül, meg azt is, hogy száz év múlva nem készítenek-e halálos parittyát egy szójátékomból – ez reménytelen óvatosság és aggály.
Kétségtelen: mindjobban félek mindenféle jövőtől. Ezt nagyon nem illik karácsony táján leírni, közölni. De aki olykor szeretne valami apró ajándékot adni másoknak, az átgondolhatja, hogy ajándéka nem alakítható-e át eszközzé valami szörnyűség szolgálatában. Talán kötelessége is átgondolni.

* * *
Nem vagyunk hivatottak megfogalmazni: voltaképpen mi alakította ki azt a szellemi és lelkiismereti légkört, habitust, talán szerzői erkölcsöt, amely a Magyar Nemzetet legjobb korszakaiban, történelmi pillanataiban jellemezte. S főleg nem vagyunk hivatottak ezt nyilvánosan mérlegelni. Csak éppen utalnánk rá, szerény kísérletképpen, hogy a hajdani, küllemében megtartott lap megszüntetett etikai stílusa, szelíden konok nemzeti humanizmusa, másfajta értékelvűsége miért tör fel immár évek óta minden advent idején ezeken a hasábokon. Talán jelezni – csöndesen, de legalább egy karácsonyi mellékletben mégiscsak  hallhatóan s láthatóan, senkit sem támadva-leleplezve, már vissza sem térve a híres kiforgatásra, nem föltárva, hogy mindez miként is történt, történhetett meg –, emlékeztetni a régi lapnak a nyolcvanas években, főként a végük felé  lezajlott csöndes megújulására, és hónapjaiban szakadatlanul növekvő példányszámára. Utolsó akkori évének  (1990) vége felé ez már közel járt a kétszázezerhez. A helyébe lépett, s nevét viselő lap auditált, eladott példányszáma hírek szerint 70 ezer körül mozog. Ami lényegi mondanvivaló erről lenne, azt nevezetes könyvében megírta Murányi Gábor.
A választási kampány megkezdése előtt talán újra kellene-lehetne indítani azt a lapot... Most, amikor ultraszélsőségesek támadtak újra, éppen egy ilyen lapra lenne szükség.
A hajdani Magyar Nemzetesek (most: Régi Nemzetesek) társaságában anno csak évi egy, emlékeztető lapszám megjelentetése merült volt fel ötletképpen, ezt görgette följebb a kollektív bölcselet karácsonyi mellékletté.
A hajdani lap szerkesztőségéből már csak páran  dolgoznak a nagyon  más Magyar Nemzetnél, mellyel természetesen nem foglalkozunk.
Mindazonáltal valamennyi régi és új olvasónknak (ha ma nincsenek is néhány százren,  ahányan a hajdani lapot a nyolcvanas évek végén olvasták) szép karácsonyt, jó karácsonyt! 

Bodor Pál (DIURNUS)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!