Bosszantásul kiművelt emberfőknek

A darab műfaját tekintve jellemkomédia. Szerzője, a dán-norvég Ludvig Holberg a tanultságból fakadó gőgöt tűzi a tolla hegyére, ezt csúfolja, szánja, karikírozza. Hőse, Rasmus Berg elsőgenerációs értelmiségi, aki friss diplomájával a zsebében éppen csak azért tér vissza a szülőföldjére, hogy feleségül vegye a falu leggazdagabb emberének a lányát. Odahaza kibírhatatlanul viselkedik: ömlik belőle a latin szó, egyik skolasztikus szillogizmusát a másikba ölti, s még saját öccsével is monsieur Erasmus Montanusnak szólíttatja magát. Eszefitogtatásból kifolyólag rövid úton összevész a „helybeli intelligenciával” – az uradalmi intézővel meg a falu segédlelkészével –, végül még leendő apósát is sikerül magára haragítania, aminek folyományaként kötendő házassága is veszélybe kerül. Lám, lám, szólhatna a tanulság, így vezet a mérhetetlen iskolai okosság dőreségek sorozatához a Nagybetűs Életben.

Az elbukott disputa

A darab ennél azért egy picit komplikáltabb. A helyi erők enyhén szólva is gyengécske szellemi állapotban vannak. A segédlelkészről a faluban töltött szolgálati évek alatt az a kevés műveltség is lemállott, amit hajdan az egyetemen magára szedett; leendő após fixa ideája, hogy a Föld lapos, minden más geomorfológiai lehetőség üldözendő eretnekség a szemében. Rasmus nem tesz mást, mint odahaza, falusi viszonyok közepette is a koppenhágai egyetemi normák szerint viselkedik.
Akkor most micsoda ez az Erasmus Montanus: értékkonflitusos dráma-e, vagy holmi jellemkomédia? És miről szól: az értelmiségi éthoszról vagy egy jellemhibáról? Holberg ítélete olyan, mint a Rasmus fiú érvelése a falusiakkal folytatott vitákban – pengeéles, és legalább olyan ingerlő. Ha két dologból ugyanaz következik, úgymond, akkor a két dolog azonos. Ha az értelmiségi éthosz arroganciát szül, megátalkodottá tesz, hovatovább a szülőkkel szemben tiszteletlenséghez vezet, akkor az értelmiségi éthosz jellemhiba. Quod est demonstrandum. Ha valaki értelmiségi, azt eléggé tudja bosszantani az efféle okoskodás – innentől kezd érdekes lenni az Erasmus Montanus mint darab.
A maga korában, háromszáz évvel ezelőtt  az Erasmus Montanus már magától a jellemkomikumtól példázatos volt. Zsámbéki rendezése viszont attól példázatos, hogy a darabot XVIII. századi iskoladrámaként viszi színre. A darab magyar változatát ugyanis egy trencséni jezsuita szerzetestanár készítette 1769-ben. Drámapedagógiai megfontolásból a szöveget nem is annyira fordította, mint inkább magyarította – így lett Koppenhágából Pozsony, Seelandból Sopron vármegye, Rasmus Bergből Hegyi Miki. A címadó goborló is egyéni fordítói lelemény: jöttment/garabonciás értelemben vágják a hős fejéhez a feldühödött falusiak.
Holberg humorának frissességét nem kis részben társadalmi karikatúráinak elevensége adta – hogy közönsége a színpadon felismerte a korabeli „vidéki világ” típusait: a falusi tótumfaktumot, a tekintélynek kényszeresen gazsuláló tiszttartót, az iszákos egyházfit.  Zsámbéki sok száz év előtti skandináv falusiak helyett az értelmiségi ügyben érintett két figurára koncentrál: Hegyi Mikire és Péterre, a segédlelkészre, akik ennek megfelelően át is alakulnak írott eredetijükhöz képest. A színművészetis előadásban Miki rögeszmés, mártíromságra hajlamos értelmiségi, Péter a kókler bölcsész alapesete. Kedves, puha figura, nyegle és hülyeségeket beszél – de ki tudna rá komolyan haragudni? Ki mondaná az ilyenre, hogy alkoholista? Legfeljebb stresszoldásból kifolyólag olykor többet iszik a kelleténél. Egy sosemvolt katonás szereposztásban alkalmasint Lukács Andor és Máté Gábor játszotta volna kettejüket – a színművészetin Barabás Richárd és Szatory Dávid alakítja a párost.
De mi a helyzet a kiművelt emberfők bosszantásával?
A Hegyi szülők jómódú parasztok, minden vágyuk, hogy a fiukból lelkész legyen. Sok pénzt áldoztak már erre az álomra, és nagyon kevés hiányzik hozzá, hogy valóra is váljék. Jeromos úr, a leendő após sem sajnálná a hozományt a lányától, az esküvőnek azonban azt szabja feltételéül, hogy előbb legyen állása a vőlegénynek. Kézenfekvő megoldás: legyen belőle a falu lelkésze! Csak az a bökkenő, hogy (segéd)lelkésze történetesen már van a falunak: Péter. Az egyházfi óhatatlanul Hegyiék útjában áll, egyszerűen azért, mert kell a helye a Miki gyereknek. Másfelől Péter egyházfi egzisztenciális fenyegetésként éli meg a diplomás Miki fiú hazatérését.
Kenyérféltés egyfelől, trón- (pontosabban szószék) követelés másfelől – ez adja meg a súlyát többek közt annak a disputának, amelyet Miki és Péter folytatnak a falu nyilvánossága előtt. A dispután a tiszteletes rontott római közmondásokat és hajdan bebiflázott latin grammatikai szabályokat halandzsázik össze a feltett kérdésekre, amitől Miki úgy kijön a sodrából, hogy anyanyelvén küldi el a búsba az egyházfit. Hegyi mama mindenesetre szipogva távozik: milyen kár, úgymond, hogy az ő fia nem olyan slágfertig latinul, mint a nagytiszteletű úr. Közvélemény-kutatás nélkül is nyilvánvaló: Miki a falu színe előtt annak rendje és módja szerint elbukta a disputát – egyszersmind a lelkészi hivatalt is. Persze ahogy növekszik a segédlelkész respektje a falusiak szemében, úgy nő a tanult nézőkben a kínos érzés: nem annyira Mikiből, hanem magából a tanultságból űznek itt-most tréfát.

Dezodorált hülyeség

A legeslegkínosabb az, hogy nincs kit okolni a vita igazságtalan kimenetele miatt. Lehet ugyan kárhoztatni a balul ítélő falusiakat – de miért is? Hogy nem tudnak latinul? Ennek hiányában mi mást tehetnének, mint hogy másodlagos jelekből következtetnek a vita alakulására. Márpedig aki felhagy a latinul felelgetéssel, az nyilván nem tud elég jól latinul, és aki kijön a sodrából, az nyilván kifogyott az érvekből.
Ennek a darabrésznek van egy nagy színészi alakítása. Szatory Dávid Péter egyházfija. A darabelemzés szerint a szerep arról szól, hogy a segédlelkész fél, nehogy kitúrják az állásából. Márpedig Szatory játéka egyáltalán nem a félelemről szól. Hanem hogy a lazaságával és a svádájával kompenzál. Hegyi papával beszélgetve például a félműveltségét, illetve a belőle fakadó gátlásoságát. Aztán ahogy az öreg pálinkával kínálja, a gátlásai úgy oszlanak el –  marad a lazaság és duma. A harmadik kör pálinka után a derék egyházfi már profi szélhámost megszégyenítő blöffökkel ámítja a falubelieket. Szatory alakítása egyetlen töretlen ív a kisrealista jellemszínészettől a hidegrázós abszurdig. A rendezésnek épp ez a szándéka a figurával: rajta keresztül mutatni meg a darab hősének a gyöngéjét. Az egyházfi tudománya alkalmasint egyetlen nagy hiányosság, tisztában tulajdonképpen csak egy valamivel van: hogy milyennek nem szabad látszania a falu színe előtt. És ennyi rafinériával is sikerül tönkre vernie Hegyi Mikit, aki a világon szinte mindenről szinte mindent tud, épp csak azt a helyzetet nem látja át, ami körülveszi.
Miki gyöngéje igencsak általános értelmiségi fogyatékosság. Szokták nevezni reálszituációra való vakságnak, a valóságérzék hiányának, olykor még „téren és időn kívüli okosságnak” is – amiről persze messziről szaglik, hogy eufemizmus: az „itt és most hülyeség”-et van hivatva dezodorálni. Az értelme persze mindnek ugyanaz: a mindenkori érdek- illetve hatalmi viszonyok ignorálása. Piaci versengésnek kevésbé kitett pályákon szaktudásukra büszke értelmiségiek még büszkék is szoktak rá lenni: ők ugyan sose nézik, mikor minek van keletje, az ő teljesítményük „magáért beszél”. Nota bene: éppen olyan időket élünk, hogy ballib értelmiségiek nagypolitikában elszenvedett kudarcok után hajlamosak a szakmai „örök minőség” békéjével vigasztalódni. Pedig éppen most volna az ideje mindenféle „paraprofesszionalizmusnak”: most kell felkészülni arra az időre, amikor a szakma mindenkori érdekeit politikailag kevésbé barátságos környezetben kell majd megvédeni-érvényesíteni…

Érdekvakság

Félreértés ne essék: Zsámbéki a Goborlóban nem aktuálpolitizál, mindazonáltal érdemes alaposabban is szemügyre venni, miként is ábrázolják az előadásban Miki gyöngéjét. Miareczky Edit jelmeztervező sokdioptriás szemüveget nyomott Hegyi Miki arcába – aholis a gyógyászati segédeszköz az érzéki fogyatékosságnak nem korrigálója, hanem a metonímiája. Maga a vakság. A Boros Lőrinc és Balázs Juli díszlettervező-páros pedig gőzölgő-párás szalmával borította be térdmagasságig a színművészeti Hevesi-termének teljes padlóját: nemcsak a színészek játszanak rajta, benne gázolva jutnak el a nézők is székeikhez. Aki ezt a sűrű, süppedős, hovatovább penetráns reálszituációt képes észre nem venni, és úgy viselkedni, mintha egyetemi katedrán állna, annak tényleg nincs ki mind az öt érzéke. Zsámbéki értelmezésben Hegyi Miki hiányzó realitásérzéke: fogyatékosság. Nem jellemhiba, nem halálos bűn, nem Isten ellen való vétek – szimpla szenzoros defektus, annak viszont totálisan életveszélyes. Ahogy a vakok nem érzékelik rendesen az őket körülvevő teret, és benne saját helyüket, úgy Mikinél csökevényesen vagy egyáltalán nincs jelen az emberi létezés érdekek alkotta aspektusa – az élet hatalmi dimenziója. Odahaza persze a gyengénlátók is elboldogulnak valahogy, forgalmas úton átkelniük azonban kész életveszély. Miki érdekvaksága is olyan, hogy szobatudósként szinte fel se tűnne, de fogyatékossága már saját szülőfaluja színe előtt is totálisan önveszélyessé teszi.
Bizony, kedves értelmiségi nézők, nem elég jobbnak lenni, jobbnak is kell látszani.

Zsámboki András

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!