Lék a lépcsőn

Ennek a tömege – hátrább elhelyezve – hagy egy kis helyet önmaga és a tér széle között, s így tulajdonképpen nem zavaró a két ház méretkülönbsége, s a tér így kialakult aszimmetriája. A Millenniumi emlékmű csak 1929-re készült el teljesen, s az időközben leváltott, kicserélt szobrok, domborművek közül még néhány az ’50-es évek közepén is készült a kollonádra. Maga a hivatalos koszorúzások helyszíne, a hősök – mai – emlékköve csak 1956-ban került az ugyanott megépített korábbi változatok helyére.
Az ezredévi kiállítás idején még a Millenniumi emlékmű helyén állt a nagy fogadó épület, a díszkapu, s előtte az artézi kút építménye, melyet a tér átalakításakor szétszedtek, majd összeraktak, s újjáépítettek a Széchenyi hegyen, ahol ma is áll.

Kulturális
aluljáró
A tér mai arculata csak az 1938-as eucharisztikus kongresszusra készült el, addig inkább parknak volt nevezhető, nem térnek, melyben még szökőkút is helyet kapott. A világháború után leaszfaltozták, s csak 1981-ben állították helyre a meander szalagos mintázatot úgy, ahogy ma is látható.
A Városliget eredetileg szélesebb volt a Műcsarnok mellett és mögött, a megcsonkítására akkor került sor, amikor az Aréna út (Sztálin út, Dózsa György út/felvonulási út, s most ’56-osok tere) úttestje mellett egy tekintélyes részét lebetonozták, lekövezték, hogy az április 4-i díszszemlékre, május elsejei felvonulásokra (s – állítólag – repülőgépek landolására is) alkalmassá váljon.
Tehát a Hősök tere mai arculata tulajdonképpen nem is nagyon régi, de az egyik legismertebb, legmegbecsültebb, s egyben turisztikailag is leglátogatottabb pontja Budapestnek. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárul az is, hogy itt koszorúz minden Magyarországra érkező állam- és kormányfő, s egyben nagy országos ünnepségek színhelye is. Nem véletlenül tartották itt a legnagyobb tömegeket vonzó demonstrációkat – olykor a tér egyes elemeinek ideiglenes letakarásával – a Tanácsköztársaság alatt, az eucharisztikus kongresszus alkalmával, majd 1957. május 1-jén, Kádár-kor kezdetén, és harminckét évvel később, vagyis a Kádár-kor végén, Nagy Imre temetésekor is, s ugyancsak ez a tér volt a romániai falurombolás elleni tömegtüntetés végpontja.
A rendszerváltás utáni években egyszer már fölmerült, hogy parkolót kellene a teljes tér alá építeni, így megkönnyítve a múzeumok, a korcsolyapálya, a Széchenyi gyógyfürdő, s az egész Városliget autós megközelítését, talán még egy-két vendéglátóhely, ajándéktárgybolt is helyet kaphatna odalent, s létrejöhet a tér mindkét múzeumának egyidejű bővítése, valamint összekötése egy kulturális felszín alatti átjáró utcán. Kialakítható lenne még egy néhány négyzetméternyi szoba azoknak a katonáknak a számára is, akik díszőrséget állnak az ismeretlen katona/magyar hősök emlékműve mellett, amely a pihenőhelyük lenne, s ahonnan lebonyolítható egy elegáns őrségváltás a megfelelő koreográfia szerint. E sorok írója azon kevesek között volt, akik ezt ajánlották, pártolták, míg a fővárosi önkormányzatban a többség a tér megszentségtelenítéséről beszélt. Pedig a felszínen a tér látványa változatlan maradt volna.

Gond:
a hogyan
Most a Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítését tervezik. Nincs is ezzel gond, csak azzal, ahogyan. Az elkészült tervek szerint az épületbe vezető díszlépcsőt határoló kerítés elé  – a mélybe nappali fényt engedő – üvegből készül járófelület, s épül elöl egy üvegszekrény a mozgássérültek liftje számára, mely a térszint alatt kialakítandó központi elosztó térbe visz. Talán a legnagyobb változás az, hogy felsliccelik a díszlépcsőt, s abban egy lefelé, a föld alatti térbe vezető (ellenirányú) lépcsőt építenek. Most is van lift a mozgásukban korlátozottak számára az épület jobb oldalán, eltakarva, szerényen. Semmi akadálya annak, hogy ugyanott, ugyanaz – átépítve – egy szinttel mélyebbre vigyen. Lehet üveglapokon járni végtére ilyen is volt már, bár általában inkább épületek belsejében alkalmazzák ezt a látványelemet. De a díszlépcső szétszedése túl nagy módosításnak ígérkezik.
Szokás a hagyományos építészeti arculat megváltoztatásának tervezése kapcsán külföldi példákra hivatkozni az itthoni elképzelések igazolására.
A Potzdamer Platz kortárs épületcsoportja egy lebombázott városrészben emelkedik Berlinben. A Reichstag látványos új kupolája a leégett épület romjának kiegészítéseként készült el – szinte a műemlékes velencei charta szó szerinti értelmezésével –, s nem egy meglévő, működő épület átalakításával. A National Gallery udvarának – egyébként pompás – lefedése semmit sem változtatott meg a londoni épület külső, városképi megjelenésén. A Louvre udvarán megjelenő üvegpiramisok bántatlanul hagyták a volt királyi palotát a francia fővárosban. Bécsben az új, építészetileg is érdekes múzeumok egy megőrzött épületegyüttes udvarán valósultak meg! Nyilván sorolhatók még hasonló példák, s az ellenkező tendenciára is talál egy-egy esetet, aki akar.
Egy biztos: sehol sem szedték szét a klasszicizáló, timpanonos, oszlopsoros, elegáns, múzeumi célra megépült házak homlokzatához, főkapujához vezető díszlépcsőt! Ezeken éppúgy üldögél hazai diák és külföldi turista a Trafalgar téren Londonban, mint New Yorkban a Metropolitan előtt. A Hősök tere két múzeumépületének díszlépcsője ugyanezt a mintát követi, s ráadásul ezek éppen olyan fontos helyek, mint a Nelson oszlop mögötti Londonban vagy a Viktor Emánuel emlékmű lépcsőzete Rómában. Tessék csak hasonló példákat találni Oroszországban vagy az Egyesült Államokban; nem lesz nehéz! A római spanyol lépcső is hasonló attraktivitás – végül is. A tetejére lifttel is fel lehet jutni, de oldalról, s nem a lépcső szétverésével.

Homlokzat-átalakítás helyett
Semmi akadálya a föld alatti bővítésnek, megtörtént ez már másutt is, de nem a homlokzat fő nézetének átalakításával. Egészen elfogadhatatlan az, hogy a látogató a főkapuhoz vezető díszlépcsős útba vágott „pincelejáraton” ereszkedjék le a mélybe, majd onnan jusson föl a múzeumba, míg a díszkapu majd csak bezárt, reprezentatív látvány marad. Nem volna benne kivetnivaló, ha – meghagyva az elegáns, „vonulós” eredetit – új bejáratot (és mozgássérült-liftet) is építenének a Szépművészeti Múzeum számára, de ne a főhomlokzat kárára. Van elég hely mind a két oldalhomlokzat mellett!
(Ráadásul mindig bujkál az emberben az a kisördög, amelyik megkérdezi: ha ennyire könnyen bánnak a mai építészek az elődeik munkájával, mit fognak tenni az újabb nemzedékek az övéikkel, azokkal az épületekkel, amelyekre a maiak büszkék?)
Még talán érdemes emlékeztetni a székesfehérvári nemzeti emlékhely évtizedek óta tartó kálváriájára, a megvalósult építmény visszabontására és az újabb és újabb tervekre. Meg arra is, hogy a Hősök tere közvetlen közelében már követtek el helyrehozhatatlan hibát! Mégpedig akkor, amikor a millenniumi földalatti vonalának meghosszabbításakor megspórolták a vasúti pálya egy méterrel mélyebbre süllyesztését, s kettévágták a városligeti tó medrét …
Tehát lehet a Hősök tere évtizedek óta megszokott látványán változtatni, de csak ugyanolyan – az egész térben gondolkodó, tervező – módon, ahogy ez a XIX. század végén, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mindenre kiterjedő gondossága idején. A tér egyik felét átalakítani nem csak értelmetlen, de – az egész főváros érdekére figyelő  ember számára – helytelen is. Ilyet tenni csak a tér funkcióinak, Budapest és Magyarország történetében, mai életében betöltött szerepének, jellegzetes arculatának együttes átgondolása után lenne ésszerű. Ez akkor is így van, illetve így lenne helyes, ha a Hősök tere megszokott látványa nem évezredek vagy évszázadok, csak évtizedek óta a miénk így, ahogy ma – még – megbecsüljük.
Ráday Mihály

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!