Magyar látlelet

Két regény és két tanulmánykötet. Az utóbbiban a magyar kultúra, és történelemfilozófia néhány kérdéséről, egyes imagológiai és társadalom-, illetve szellemtörténeti vitákról olvashatunk. Külön könyvek, más-más korról szólnak, stílusuk is teljesen különböző, mégis összefüggenek. Azt is mondhatnánk, kiegészítik egymást: felismerhetjük bennük a jelenkori magyar társadalom problémáit, kérdéseit egyszóval látleletét nyújtják.
Nyerges András (az egykori régi Magyar Nemzetnél kollégánk) jelen könyvében folytatja a Voltomiglan nagysikerű önéletrajzi írását, ezúttal a háború utáni ötvenes évektől a rendszerváltásig követi a visszaemlékezések eseményeit. Spiró György, Huxley, Orwell, Hasek, illetve az olasz neorealisták irodalmi hagyományaihoz hasonlóan, a jövő lehetséges, mégis elrettentő forgatókönyvét tárja elénk, míg Dénes Iván Zoltán a XIX. századtól a jelenkorig keresi a válaszokat a nemzet, liberalizmus, nacionalizmus, a közösség, modernség, illetve a hagyomány, nemzet vagy haladás kérdésköréről. Ami mindhárom szerzőnél közös: nem óhajtják semmilyen ideológiai, taktikai megoldás miatt elhallgatni a kényes kérdéseket, a jelenkori magyar társadalomban megfigyelhető ellentmondásos jelenségeket, azoknak máris látható vagy a jövőben ott lebegő következményeit. Nem mondanak le a jelenségek őszinte végiggondolásáról. Így a Nyerges könyvében megjelenő ötvenes éveket követő Kádár- korszaknak a sajátos, mai napig ható jellemformáló világa, a merev „elvekhez” ragaszkodó manipulálók, elvtelen, nyomasztó légkörében vergődő értelmiségijének a kiszolgáltatottsága kiegészül a Spiró jövő-képével. Spiró regényében már nemcsak ideológiai táborokra szakadt, hanem egy balkanizálódott, tartós polgárháborúba sodródó, morálisan és fizikailag is szétrombolt ország képe tárul elénk. Hogy miként válhattak ezek a jelenségek a magyar társadalom jelentős kérdéseivé, illetve elrettentő jövő-alternatívájává, arra Dénes Iván Zoltán tanulmányaiban, szellemtörténeti elemzéseiben találjuk meg a választ.
Egy gyerekszemmel leírt rémkorszak leírása, amilyen Nyerges Voltomiglan című regénye is, mindig egyszerűbb, hálásabb és hatásosabb, mint egy bonyolult lélekfejlődés ábrázolása. A Tévelygések korában Nyerges nehéz feladatra vállalkozott: a taktikázó, nagy áldozatokhoz vezető kis kompromisszumok furcsa, fojtogató légkörének a hiteles művészi újrateremtésére. Stílusa is változott. Ez utóbbiban a nagy boltozatú körmondatok, mint egy preklasszikus zenei műben követik egymást; oly körültekintően építkezik, mint Proust, Tolsztoj, vagy Henry James. Ráadásul a könyv bonyolult, kettős szerkezetű lett, nemcsak visszaemlékező a fő narrátor, hanem a politikai hatalom megszemélyesítője is, egy olyan hölgy, aki egyszerre jótevő, vonzó, szenvedő, áldozat és ugyanakkor megvetendő, ellenszenves, kegyetlen, leszbikus, saját önző céljait követő manipulátor. A Janus-arcú jó-rossz kettősségnek, mint a kor igazi jellemzőjének a leírásával, amely egyaránt tesz jót veled, miközben megaláz. A kompromisszumtól szabadulni akaró vívódásain át az önmarcangoló szenvedés realista, lélektani elhitetésével olyan belső korképét rajzolja meg az alkalmazkodó, hatalmi manipuláció ellen nem lázadó, hanem azt elfogadó, ugyanakkor állandóan frusztráltan élő sajátos létállapotnak, hogy az is megérti a Kádár-korszak értelmiségi életérzését, aki nem itt élt Magyarországon. Révész Sándor Aczél Györgyről írt monográfiája (Aczél és korunk, 1997.) és Nyerges Tévelygések kora című könyvének ismerete elengedhetetlen annak a külföldinek vagy itthoni fiatalnak, aki meg akarja ismerni a magyarországi Kádár-korszak szellemi légkörét.
Spiró György egészen merész látomás megfogalmazója. A regénye szorosan kapcsolódik korábbi színművében, a Csirkefejben leírt szituációhoz, vagy a legutóbbi évek sikeres színpadi műveihez, a Honderű, Prah, a Szappanopera, Árpád-ház, Kvartett stb. darabjaiban leírt, első pillanatban szatirikus cselekménysornak látszó, ám szintén fojtogató, tragikus légkörben élő (szenvedő) szereplőinek a világához. A színműveiben mindig egy realista jelenet logikus végiggondolása vezet el az abszurd cselekedetekhez, amelyekből azután egyszerre groteszk, nyomasztó hangulat árad, a darab nemegyszer a fenyegető, embertelen, áporodott, kiúttalan élet kegyetlen sivárságára döbbenti rá a nézőt, miközben a szereplők derűsen jól érzik magukat. A Feleségverseny című könyvében ez még kiegészül egy újabb következtetéssel: az ember hozzászokik az elviselhetetlennek és borzalmasnak tűnő létállapotokhoz. Még a legrosszabbhoz is. Az elvtelen polgárháborúhoz éppen úgy, mint az igazságtalan, rabló, ügyeskedő, létfenntartó harácsoláshoz. Ezeket éppen olyan természetesen lehet, nemcsak felfogni, de megélni, átélni, és élni vele, mint az állandó, önző zsákmányszerző üldöztetést és kiszolgáltatottságot. Nyergessel ellentétben Spiró regényének szereplői nem értelmiségiek, inkább a csirkefej világa, amely most már egy libanonizálódó, vagy balkáni háborúkba sodródó, létminimumért küzdő, derűs hontalanság létállapotában kallódó, infantilis szellemi szintű szereplők, vegetációszerű létét tárja elénk. A hatalmon levők korruptak, a többiek kisstílű, hatalom védte tolvajok. A szituáció, a durva neorealizmusból akkor fordul igazán át a groteszk és abszurd világába, amikor még egy korunkra jellemző, szintén realista eszközökkel leírt komponens jelenik meg a könyvben: a modern média pszichotikus állapotot manipuláló világa. A cselekmény a pikareszk regényekre jellemzően érdekfeszítő, az állandóan változó belháborús pusztítás közepette hol börtönbe kerülő, hol szabadlábon menekülő hős végül a média-manipuláció önjelöltjévé és egyszerre annak paródiájává válik. A „visszaállított” Magyar Kommunista Királyság királynőjét televíziós ki mit tud-szerű „feleségverseny” című műsor keretében választják ki. Ez már nem is Orwell, hanem inkább Hasek, vagy a mi kedves Mikszáthunk nevettető valóságparódiája. Mögötte viszont a keserű érzés: igen, ez a sok borzalom, butaság, kegyetlenség és tömeghisztéria mind megtörténhet a XXI. században is.
A közelmúltra utaló Nyerges-könyvnek, illetve a Spiró könyvében vázolt jövőképnek kultúrtörténeti, társadalomelméleti előzményeit fedezhetjük fel Dénes Iván Zoltán elemzésében, amelyben egyebek mellett teoretikusan is levezeti, honnan ered a magyar társadalom fejlődése során a nehezen meghaladható kettősség, a kettős mérce és az önellentmondás heroikus képe: „Miért áll szemben újra és újra a szabadság és a közösség, az önmegvalósítás és a valahova tartozás (…)? Miért van az, hogy újra és újra felbukkannak egyfelől a kisebbségi érzet, az önmegkérdőjelezés, a görcsös önigazolás, a leckefelmondás, másfelől a fölénytudat, a leckéztetés, a gátlástalan térfoglalás és az önérvényesítés közötti választások? Választ kell találni arra, hogy ki-ki mit kompenzál a finom európaisággal és a hazafisággal. Azzal, ha eleve kulturáltabbnak tartja magát másoknál, illetve azzal, ha azt gondolja magáról, hogy ő az igazi magyar.” (Szabadság-közösség 308.) A keresett válaszok között megfontolandó a mai napig túlélő kettős eszményhez való ragaszkodás, és az, hogy nem merünk szembenézni se a múlttal, se a jelennel. „A szélesebb kontextust a huszadik század elején már szinte mindent elborító magyar közösségi skizofrénia alkotta. Ez a skizofrénia olyan – egymással össze nem illő – szimbolikus személyek, események és értékek (elvont sémákkal elfedett) összeegyeztetésének a következménye volt, mint II. Rákóczi Ferenc és Károlyi Sándor, az aradi tizenhármak és Ferenc József, a függetlenség és a kiegyezés” (uo. 100.)
Az őszinte könyvek közelebb visznek emberi önmagunkhoz a nehéz időkben.
Ágoston Vilmos

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!