A múltat végképp előrelátni

De nem azért, mintha a sorozat a manapság könyvek esetében is divatos gagyi-szintre süllyedt volna. Éppen ellenkezőleg: kiváló szaktudósi gárda, a történész szakma színe-java írta-írja ezeket a köteteket, amelyek távol állnak napjaink másik szemfényvesztő hókuszpókuszától, vagyis a kivonatolt élménytől. Hogy szegény olvasónak – légyen bármilyen korú is – ne kelljen túl sokat olvasnia, s kivált Isten ments’ hogy bármilyen erőfeszítést tegyen, a pihent agyú és persze jó üzleti érzékű szerzők-vállalkozók kitalálták, sok könyvet átírnak, lebutítanak, eredeti terjedelmüket alaposan csökkentik. Hát ehhez sincs semmilyen köze ennek a sorozatnak, amelyet a hátlapok tanúsága szerint két kiadó jegyez, a Kossuth Könyvkiadó és a Metropol könyvtár. A média és a szaktudomány összefogásából alighanem az ismeretterjesztés egészen kivételes színvonalú munkái születtek meg. Úgy fest, hogy előszavában a főszerkesztő Romsics Ignác nem túlzott, azt írván, hogy „a történészek szakszerűsége és a lenyűgöző vizuális látvány együttesen páratlan élménnyel ajándékozza meg azokat, akik kézbe veszik és elolvassák e köteteket.” Az árnyalt és persze nagyon is sokféle erényt csillogtató szövegek mellett külön élményt és az ismeretek színvonalas terjesztésének kivételes példáját nyújtják az illusztrációk, képek, metszetek. E kötetek szemléletétől semmi sem áll távolabb, mint az egysíkúság. Az igazi méltatás persze a szakemberekre vár, s biztos vagyok abban, hogy ekkora vállalkozás esetében mindig találhatók vitapontok, a részletek részleteiben lehetnek különféle értelmezések. Most azonban, éppen a nagyközönségnek szóló ismeretterjesztés jegyében, önkéntesen – s remélem, nem önkényesen – két eseményt ragadok ki elmúlt évszázadainkból. Két árulás – árulás? – pillanatát, mert ezekkel vethető talán a legélesebb fénycsóva a magyar történelem két olyan eseményére, amelyek eléggé egysíkúan jelentek meg a rendszerváltozás előtti történetírásban, következésképpen a közoktatásban is. A szatmári békekötésre és a világosi fegyverletételre, valamint a két fővezérre gondolok: Károlyi Sándorra és Görgei Artúrra.
Maradjunk előbb a Rákóczi-szabadságharcnál. Egy 1965-ben kiadott, „tankönyvpótló” kézikönyvnek szánt kötetben ezt olvashatjuk: „Rákóczi úgy látta, hogy még nincsen minden veszve. Az orosz cárban, Nagy Péterben bizakodott. Először Bercsényit küldte Varsóba, majd 1711 elején maga is odasietett. Itthon Károlyi Sándor kezébe csúszott át a vezetés, aki Rákóczi tudtával tárgyalásokat kezdett Pálffy János gróffal, labanc fővezérrel. De amíg a fejedelem ezt csak időnyerésnek szánta, Károlyi megkötötte a szatmári békét (1711).” 
Vagyis Károlyi gróf lénye-
gében becsapta a vezérlő fejedelmet, s innen már csak egy lépés az „árulás” talán ki nem mondott, ám a nemzeti emlékezetben szívósan megmaradó vádjáig – inkább fikciójáig. A Rákóczi-szabadságharcról szóló 11. kötetben Gebei Sándor professzor a harcot lezáró aktust nem fegyverletételnek, hanem kiegyezésnek nevezi, amely lényegében társadalmi békét teremtett, s nem a katonailag győztes fél diktátuma volt. A kor tudós kutatója kerekperec kimondja, hogy „Rákóczi helyzetértékelése és gondolatmenete – mind a bel- és a külpolitikai viszonyokat tekintve – nem volt reális, egyenesen illuzórikus volt”. Az indokok tételes felsorolásában e hasábokon már nem tudjuk követni a professzort, elég legyen csak annyi, hogy idehaza hiányoztak az anyagi alapok a hosszú háború viseléséhez, külföldön pedig – XIV. Lajostól az orosz cárig – a vélt szövetségesek rendre cserbenhagyták a magyar ügyet.
Ha lenne az újságírásnak múzsája a görög mitológiában, akkor ezen a ponton kellene beavatkoznia: merthogy Klió, a történetírás ihletője nem szereti a leegyszerűsítéseket, a zsurnalizmus meg természeténél fogva hajlik az ilyesmire. Gyorsan hozzáteszem tehát, hogy Gebei professzor – a realitások erejét elemezve – közvetve éppen a korábbi egysíkú Károlyi-portrét igazítja ki, de egyáltalán nem kérdőjelezi meg, sőt erőteljesen hangsúlyozza a fejedelem erkölcsi nagyságát. Merthogy az igazi történetírás mindig is óv a sémáktól: hadd idézzem Pethő Sándor publicisztikáinak gyűjteményét, amelyben a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője arról ír, hogy méltó elismerés illeti az 1711-es kiegyezés alkotóit, Károlyit és Pálffyt, de magasztalását azoknak tartogatja, akik „tetteiket összhangba hozták elveikkel”, akiknek a sikertelensége „nem csökkenti hódolatunkat, sem hálánkat”. És Pethőhöz méltón érzékletes képpel zárul elemzése: „A szerencsés hajózások gyakran kevesebb tiszteletet érdemelnek, mint némely hajótörés.”
Hajótöréseink legapróbb részleteit megismerni, s a körülmények teljességéhez közelíteni – ez hozzátartozik nemzeti azonosságtudatunkhoz. Gebei kötete ilyen ismeretekkel gazdagítja az olvasót, amint annak a pillanatnak a fölidézése is, amely a nemzeti emlékezetben a másiknál jóval nagyobb indulatokat kavart és kavar mind a napig. Ezért is jóval ismertebb a világosi fegyverletétel, és a pör is hangosabb: Görgeiről többen és nyomatékosabban hirdették, hogy „áruló”, közöttük nem kisebb nagyság, mint Illyés Gyula, akinek Fáklyalángja évtizedekre nyúló, messzire vivő értelmezési vitákat gerjesztett. Az idézett 1965-ös történelemkönyvben azt olvashatjuk, hogy talán már  az áprilisi függetlenségi nyilatkozat  idején  megfordult Görgei „titkos terveiben” „a katonai hatalomátvétel lehetősége”, később pedig „arra használta fel a teljhatalmat, hogy az orosz főparancsnok, Paszkievics herceg előtt, augusztus 13-án Világos mezején letegye a fegyvert. A nemzetközi reakció összefogása és a belső gyengeség végül is megtörte a magyar forradalmat.”
A rendszerváltozás után, 1998-ban  a Magyar Napló hasábjain  Hermann Róbert, a kor elismert szakértője emlékezetes cikkben vonta kétségbe Görgei árulását, s érvelt Illyés Görgei-képe ellen. Történetesen ugyanő a szerzője az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról szóló kötetnek, amelytől – akár a többitől – szintén távol áll minden leegyszerűsítés, célzatos egyoldalúság. Nem Kossuthot dönti le a piedesztálról – a nemzeti mítosz ereje alighanem még ma is ellenállna egy ilyen kísérletnek –, hanem Görgei érveit magyarázza. Elismeri Kossuth sajtótörténeti és pénzügyminiszteri érdemeit, s kifejti, ellenfelei később gyakran vádolták diktátori hajlamokkal, Kossuth azonban mindvégig vigyázott, hogy parlamenti háttérrel és felhatalmazással kormányozzon, a kiegyezés után pedig, az emigrációban a „nemzet élő lelkiismerete” maradt.  A bukásra visszatérve: Hermann világosan jelzi olvasójának, hogy nem mendemondákkal és értelmezésekkel hadakozik, hanem a tragikus eseménysort rekonstruálja. Ebben pedig alapvető helye van Görgei gondolkodásmódjának: korábban azért lépett kapcsolatba az oroszokkal, mert azt remélte, éket tud verni közéjük és az osztrákok közé. A híres aradi – utolsó –  személyes találkozó után, amikor Kossuth diktátorrá nevezte ki Görgeit, a fővezér így fejezte be kiáltványát: „Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” E mondatokkal, de azzal is, hogy fölidézi Görgei zokogását a fegyverletételkor – amikor katonái megéljenezték, könnyezve borult lova nyakára – Hermann szembemegy a nemzeti tudatba mélyen beleívódott, fagyos-hidegen számító, kizárólag a számok nyelvén értő Görgei-képpel. Igaz, kétségkívül az eszére hallgatott, amikor elszánta magát – a haditanáccsal történt konzultáció után – a döntő lépésre, vagyis arra, hogy az óriási túlerővel szemben leteszi a fegyvert. A kutató történész nem dönt az olvasó helyett, de a nagy pör értékeléséhez szélesre tárja elemzését: a teljes függetlenség felől nézve reménytelen vállalkozás volt a magyar szabadságharc. Ám megint csak félre a hamis leegyszerűsítéssel: ’48 szeptemberétől a harc nem a függetlenségért, hanem a birodalmon belüli önállóságért folyt, s 1867-ben a Habsburg-birodalom ezt a korlátozott önállóságot végül elfogadta.
A híres vidini levelet, amelyet Kossuth már emigrációban, 1849 szeptemberében írt, Hermann nem minősíti, csak kivonatosan ismerteti tartalmát: ebben a volt kormányzó a szabadságharc bukásának egyszemélyi felelőseként nevezte meg Görgeit – ez az irat lényegében az árulás-mítosz megalapozása –, de Hermann szerint a levél fő mondandója az, hogy Kossuth ismét reménykedni kezdett a magyar ügy európai megsegítésében.
Vagyis – mutatis mutandis – olyasféle vágyálmok bűvkörébe került, mint bő 130 évvel korábban Rákóczi. Hermann visszafogott az irat értékelésekor, míg a kor másik kiváló szakértője, Katona Tamás, nem sokat kertelve, a „költészet” birodalmába utalta a levél állításait. De hát nem is az a feladata a sorozatnak, hogy a diszkussziókat berekessze, hanem hogy a nagyközönség minél teljesebb képet kapjon arról, amiről az évszázados viták folynak. Nehéz, sőt lehetetlen a múltat végképp előrelátni, de hajótöréseink pontos rajzolatával egyre hí-
vebben ismerjük meg korábbi önmagunkat, eleink diadalait és kudarcait.
Az már értelmezés, vérmérséklet és hit dolga, hogy hisszük-e: a régebbi zátonyok mélyebb ismerete sikeresebbé teheti mai törekvéseinket az újabbak elkerülésére.
Martin József
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!