Nyomozás egy álnév körül

Mivel a valóságban Faragó évtizedeken át megkerülhetetlen személyisége volt nemcsak a szociáldemokrata mozgalomnak, hanem a tárgyszerűséget a gyilkos iróniával elegyítő cikkeivel a sajtótörténetnek is, a film bemutatóját jó alkalomnak éreztem arra, hogy a HVG november 7-i számában felvillantsam mára jószerével elfeledett alakját, s felidézzem életének egy kacifántos epizódját, 1946-ból.



Akkor, a korlátozott demokrácia kellős közepén szociáldemokraták, kommunisták és parasztpártiak közös erőfeszítéssel, mondhatni titkos pártközi megegyezéssel tiltották be s próbálták meg nem történtté tenni Faragó Írástudók árulása – írástudók helytállása című, a nyomdából kikerült, a könyvárusi forgalomba viszont be nem került irodalompolitikai pamflet-kötetét. Ebben az önmeghatározása szerinti „írtam mérgemben naplóban” Faragó nem kímélt semmit és senkit, amit vagy akit a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek talált a nagy világégésben. S ha az illetők (mint például Babits Mihály, Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor) még tehetségesek is voltak, az Faragó szemében súlyosbító körülménynek számított. Vihart mégsem ezek a vitriolos, fricskái kavartak, hanem a „fajelméletet hirdető”, „a nácizmussal vagy a nyilasokkal kokettáló” vagy éppenséggel nagyon is együtt menetelő népi írók elleni kirohanásai. Múltidéző citátumgyűjteménye lett a bajok forrása, mivelhogy „az átalakulás nehéz harcában” a kommunista párt megkülönböztetetten számított a „népközeli” parasztpártiakra, elfogadhatatlan volt tehát, hogy valaki – ráadásul „balról” – emlékeztessen arra, amit közös megegyezéssel éppen mesterséges feledésre ítéltek.
A Faragó Lászlóról írandó cikkem anyaggyűjtése közben egy igen érdekes, a Magyar Nemzet históriájához szorosan kötődő sajtótörténeti rejtélybe botlottam. A vázolt skandalum idején Faragó – aki a szociáldemokrata orgánumok, a napilap Népszava és az elméleti folyóirat, a Szocializmus mellett a Zsolt Béla főszerkesztette Haladás című liberális, polgári demokrata irányultságú harcos, napilapban is publikált – 1946. július 18-án éppen elbúcsúzott egyik álnevétől.
A „Régi magyar” halálára című önnekrológjában felidézte, miként kellett hét évvel korábban feladnia hírlapírói státuszát a második zsidótörvény meghozatala után, s hogy orgánum nélkül maradva miként hatalmasodott el rajta a papíréhség. „Ha nem írhat az újságíró, talán írhat az olvasó.” – született meg benne az ötlet, s kitalált egy „kifogástalan származású, kissé latinos kultúrájú ötvenéves úriembert”, egy konzervatív felfogású közhivatalnokot, akinek fülét „ugyanúgy sértik” a szélsőjobbra menetelő publicisták, Rajniss Ferenc és Milotay István handabandái, mint a népi-völkisch szociográfiai tudatlanság. Ennek a heteken át csiszolgatott figurának a nevében kezdett álruhás levelezésbe a Magyar Nemzettel. Régi magyar általában csütörtökönként pötyögtette le az  írógépen a Szerkesztő úrnak egyetlen kísérő sor nélkül megküldött álneves írásait, s ezek általában már a vasárnapi számban nyomdafestéket kaptak. A 3-6 gépelt oldalas eszmefuttatások rendre arra a kérdésre keresték a választ, „miért terjed a nyilas fertőzés úgy, mint az erdőtűz” s hogy a nyílt erőszakoskodásra és féktelen demagógiára épülő mozgalom miként érhet el átütő, immár választási mandátumokra is váltott sikereket. Vagy hogy miért akad egyre több olyan vidék a hazában, ahol a választótömegek összetéveszthetik a börtönben ülő Szálasi Ferencet helyettesítő bandavezért, Hubay Kálmánt – Kossuth Lajossal… (1939. augusztus 13.)
Háromnegyed évvel később, 1940. március 9-én ekként írt: „Mi történt tehát, Szerkesztő uram? Azt hiszem, meg lehet felelni erre a kérdésre (…) A tömegek politikai nevelésének hiánya bosszulta meg magát (…) azt látom, hogy amikor ügyészi és bírói megállapítások egymás után igazolják, hogy az elkövetett bűncselekmények (…) nem a párt tagjainak túlkapásai, hanem a párt szelleméből és programjából folynak, hiányzik a politikai konzekvenciák levonása (…), amelyet nem is annyira a megsértett politikai erkölcs, hanem mint a veszélyeztetett magyar függetlenség és államiság érdekében találnék sürgősnek.”
A szélsőjobboldal berkeiben Régi magyar levelei rendre felzúdulást keltettek. A Magyarság, az Új Magyarság, az Összetartás, a Virradat leginkább persze azt találgatta, ki lehet a „gyáván álnév mögé rejtőző hazaáruló”, maga a főszerkesztő, Pethő Sándor (illetve halála után Hegedűs Gyula), vagy netán a „köpönyegforgató” Lendvai-Lechner István talált álneve (Nomád) mellé még egyet. A gyanúsítottak közé került a svábkérdés szakértőjeként ismert és a Magyar Nemzetben saját nevén rendszeresen publikáló Kern Aurél, valamint a középosztály szerepéről ugyancsak gyakran cikkező Erdődy Elek.
A történet eddig, ha nem is túl ismert, de mozaikdarabkákból összerakható volt. Még akkor is, ha az 1980-as években megjelent négykötetes – egyébként igen jól használható – Magyar Nemzet repertórium első két kötete nem, a harmadik viszont tévesen oldja fel a Régi magyar álnevet; azt Albrecht Dezsőnek, az Erdélyi Párt ügyvezető elnökének, az 1940-ben visszacsatolt erdélyi területekről behívott parlamenti képviselőnek tulajdonítja.
Az 1946-os álnekrológot újraolvasva, annak egy félmondata („Írtam mindenről, a balatonfüredi választásról”) és a szerencse egy új adalék nyomára vezetett.

Előtte azonban, az érthetőség kedvéért röviden el kell mesélnem egy magántörténetet. Az 1970-es években a Fővárosi Levéltárban dolgozott az akkori legjobb barátom, Horváth Misi. (Ha valakinek ismerősen cseng a neve, az nem véletlen: Horváth Mihály volt a Rakpart Klub és az ellenzéki szerveződések spiritus rectora 1988 júniusáig, amíg egy szörnyűséges motorbalesetben 35 évesen meg nem halt.) Barátságunk fénykorában Misi a Bazilika alatti levéltári pincékben szellemi segédmunkásként iratselejtezéssel foglalkozott, többek között a két világháború közötti időszak sajtópereinek anyagát rostálta. S mit tagadjam, a periratok csatolmányaiból, a másutt hozzáférhetetlen újságpéldányokból, a duplum beadványokból, vádiratokból, ítéletekből a zúzda helyett bizony hozzám is vándorolt jó néhány darab. Így az az egyébként igen töredékes paksaméta, amelyben megőrződött a Magyar Nemzet 1939. november 24-i, a Budapesti Kir. Törvényszék pecsétjével ellátott száma, az 5. oldalon a Régi magyar aláírású Füred előtt című cikk. Az elsárgult újságban piros irónnal akkurátusan alá vannak húzgálva az inkriminált sorok. Ugyancsak fennmaradt a lap ügyvédjének, a miniszteri tanácsos dr. Halász Lajosnak két észrevételi és valóság bizonyítási indítványa, valamint a Magyar Szent Korona nevében kihirdetett végzés. Mindezek alapján tovább kerekíthető a „Régi magyar” története.
A Füred előtt voltaképp a szerkesztőséggel is vitázó cikk. Bizonyság rá az is, hogy a lap korábbi és későbbi szokásával ellentétben rövid bevezetőt biggyesztett Régi magyar írása elé, mondván „audiatur et altera pars” [hallgattassék meg a másik fél]. Mindazonáltal, tette hozzá rögvest, „a szerkesztőség fenntartja azon nézetét, hogy a nyilas mozgalom erős dekadenciában van”. Igaz, ami igaz, a cikk megjelenésének másnapján Balatonfüreden tartott időközi választáson Teleki Pál kormányának újdonsült igazságügy-minisztere, Radocsay László meggyőző, 82 százalékos fölénnyel nyert a nyilas pártok közös jelöltjével, Mecsér Andrással szemben, aki a maradék 18 százalékot kapta meg. Régi magyarként Faragó azonban pontosan azt az önáltató felfogást kárhoztatta, amely csupán a százalékos arányokra figyel s nem arra, hogy „a gyújtogatót még olyankor kell megfékezni, amikor a ház még nem lángol”. Ezért aztán felrótta, pontosabban hiányolta, hogy „még mindig nem mondják ki illetékes helyen a felszabadító szót, hogy ezek a nyilasok nem jobboldaliak (a szó keresztény és konstruktív értelmében), hanem egyszerűen bolsevisták, az 1919-es, vagy ha úgy jobban tetszik az 1939-es recept szerint. És amíg ezt ki nem mondják, és ennek következményeit le nem vonják, addig a paraszt és a hivatalnok tovább is a nyilasék magyarságára, sőt »Magyarságára« esküszik.”
Nyilaséknál a Füred előtt kiverte a biztosítékot, oly-
annyira, hogy a Hubay-féle Nyilaskeresztes Párt feljelentette a Magyar Nemzetet és a sajtó útján rágalmazó és becsületsértő „ismeretlent”. Talán azért is tette, mert ettől remélte, hogy végre kitudódik, kit is fed a rejtélyes álnév. Az akkor hatályos sajtótörvény értelmében ugyanis a lapnak – ellene indított per esetén – meg kellett jelölnie a közlemény szerzőjét. A bokorból kiugrató praktikának azonban megvolt az ellenreceptje: a Magyar Nemzet két „szerzőt”, pontosabban álszerzőt is megnevezett, mindketten a lap belső munkatársai voltak. A kolumnista Szabó István a szépirodalmi rovatot szerkesztette a lap megszűntéig (alakját 1988-ban Antal Gábor idézte fel a félévszázados évfordulóra megjelentetett jubileumi emlékkönyvben), Bisztray Kálmántól viszont mindössze néhány novellát ismerünk, no meg azt a karikatúrát, amit Szűr-Szabó József rajzolt róla az 1940-es évek elején, amikor ceruzavégre vette a munkatársi gárdát. (E karikatúrasorozatból közöljük az „érintettek"  portréit.) Ennek alapján még az a feltételezés is megkockáztatható, hogy a Magyar Nemzetnél talán Bisztray volt a „leülő” újságíró, vagyis a valódi szerzők helyett ő járt a bíróságokra, s a néhány hetes, egy-két hónapos fogházi elzárásokat is ő csücsülte le.
Amiről ez esetben szó sem volt, az 1940. május 24-én tartott tárgyaláson a főmagánvádló ejtette a vádat. Alighanem elsősorban azért, mert Halász doktor beadványában oly furfangosan fogalmazott, hogy az ügy érdemi tárgyalása előtt a feljelentőnek be kellett volna bizonyítania, hogy az általa perbe fogott cikk nem a nyilas mozgalommal általában, hanem a 4-5 nyilas frakció közül a néven nem nevezett „Nyilaskeresztes Párttal és cselekményeivel foglalkozott”. A főmagánvádlónak azonban más okai is lehettek a visszakozásra, hiszen a két vádlott igazolt védője e formai hiányosság felemlítésén messze túlment, amikor nem csak azt jelentette ki, hogy Régi magyarnak „minden szava igaz” és hogy „egy nemzetellenes mozgalom leleplezése közérdek”, hanem idézetek és események felemlítésével bizonyította a bolsevik-nyilas párhuzam helytálló voltát.

Arra egyelőre nincs válasz, hogy miért jelölt meg a Magyar Nemzet gyors egymásutánban két szerzőt is, ha csak azért nem, mert Bisztraynak időközben más „leülnivalója” akadt, s ezért kényszerült „beugrásra” Szabó István.  Ami viszont bizonyos: az ominózus cikk és per után a Régi magyar és a szerkesztőség közötti anonim kapcsolat visszazökkent a szokásos kerékvágásba: a latinos kultúrájú konzervatív közhivatalnok maszkjába bújt Faragótól 1942-ig még több olvasói levelet közöltek, egészen addig, amíg Régi magyar a kényszerű bujkálása előtti rövid időben saját nevével visz-
szatért a Népszava hasábjaira. Onnan írta a háború előtti utolsó nyílt leveleit képzeletbeli kedves fiatal barátjának az őt foglalkoztató kérdésekről, a társadalomtól mind távolabb kerülő demokráciáról, az általános kultúraellenességről és a kétkedés mind nagyobb veszélybe került szabadságáról.

Murányi Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!