Fél(re)tájékoztatás

Ezerkilencszázhatvannyolc. Nézem a sárgult példányokat. Miért volt ilyen szegényes az információs fegyvertárunk, olyan, amilyenre ez a tréfásnak szánt, de voltaképpen a valóságot tükröző mondatom céloz? A teljes válasz átfogó rendszerbírálatba torkollna, én most csak azt a két-három lappéldányt forgatom, s igyekszem feleleveníteni, amelyben akkor e témát megpendítettem.

Bekerül a Pravdába?

Pompidouval utaztam – ez volt az egyik, már 1970-ben kelt cikk címe. Ketten Várkonyi Tiborral, a hetventagú nemzetközi sajtóstáb soraiban, elkísértük a francia köztársasági elnököt körútján a Szovjetunióban. Erről számoltam be a Magyar Sajtó hasábjain. Utunk során „közelről figyelhettük a nyugatiak információszerzési és tudósítási módszereit.” Meg is tettük. Idézek akkori magamtól: „A nyugati, polgári országok politikusai sokat nyilatkoznak, tájékoztatók tömegét tartják, sok adatot nyújtanak a sajtónak. Pompidou esetében egész közelről megfigyelhettük ezt. Maga az elnök nyolc nap alatt háromszor tájékoztatta személyesen is a sajtó képviselőit. Egyszer például (Taskentben) meglehetősen szokatlan időben: vasárnap délután.”
Meg is magyaráztam, miért emelem ki ezt a vasárnapi időpontot. Az elnök tudta, hogy a hétvégi szünet után a hétfő reggeli lapoknak friss anyag kell és ő ott akart lenni az újságok első oldalán.  Ha nem tájékoztat – nincs rajta. Éppen elutazásakor jelentek meg a nagy ellenfél, de Gaulle emlékiratai, s ez az esemény egy napra kiszorította látogatásának hírét az első oldalakról. Nem akarta, hogy az ilyen eset itt és most megismétlődjön. „Pompidou tehát – folytattam –, s ez minden nyugati politikusra vonatkozik, állandó versenyben van, ezért nem feledkezhet meg a csendes, kellemes vasárnapi Taskentben sem a zaklatott, nyüzsgő Párizsról.” (Egy taskenti szabad percemben erről az elnöki aggodalomról groteszk kép jutott eszembe: Pompidou vendéglátója, Leonyid Brezsnyev izgatottan ül irodájában és várja, bekerül-e a Pravda első oldalára, vagy nem...? Valójában persze Európának ezen a keleti térfelén a protokoll megkerülhetetlen szabálya volt, hogy: az első ember – első oldal! Akár mond valamit, akár nem. A mi „első embereinknek” senkivel se kellett versenyezniük)
Mi ketten azért, igénybe véve a nyugati kollegák segítségét, igyekeztünk jól dolgozni, s így a magyar lapok a Pompidou-utazással kapcsolatosan semmilyen fontos információról sem maradtak le. S most a cikk csattanója. „Nem kétséges, hogy a nyugati polgári demokráciák politikai és sajtóvilágában valóságos információs láz van… Ettől a láztól megfertőződni nem olyan nagy baj, hiszen kezünkben van az információk között iránytűként eligazító eszköz: a kommentár.”
Hadd emeljek ki ebből az úti beszámolómból még egy szentenciát: „A hallgatás a legrosz-
szabb kommentár”.

„Szerkünk táján”

S már itt is vagyok a Magyar Sajtóban megjelent másik cikk mondandójánál. A paródiának szánt cím így hangzott: „Szerkünk táján”. Megjelent a Magyar Sajtó ’hatvannyolc júliusi számában.
Hatvannyolc! Tiszavirág életű felfrissülés kora: még a prágai tavaszt, a csehszlovák közéletben folyó vitákat, e szellemi-politikai pezsgést is dicsérhettem. Fő mondanivalóm azonban nem ez, hanem a címbe foglalt intézmény ki-
pellengérezése volt. Akkoriban – és a rendszer egész idején – a híradások korlátozásának egyik fajtája a lapban nem közlendő, csak a szerkesztőségek tájékoztatását szolgáló MTI-közlemény: a „Szerk. táj”. Mi több, ennek a fajtának napi gyűjteménye is jött, a feltűnő piros csíkkal ellátott „Bizalmas”.
Cikkemben azt sürgettem, hogy csökkentsék a „Szerk. táj”-ak, tehát az olvasók elől elhallgatandó hírek, információk számát. „Nem szabad magára hagyni az olvasót – írtam – semmilyen viszonylatban. Nem csak az elektronika segítségével, a szinte korlátlan rádió- és filmhíradások útján szállnak a hírek – nem-elektronikus úton, valahol a köztudat kellően még fel nem tárt közlekedőedényein át is terjednek….Az olvasó sok mindent akar tudni, de sok mindent nem tőlünk tud meg, pedig tőlünk is megtudhatná. Tőlünk kellene megtudnia. De ehhez nem szabad megelégedni a Szerk. táj-akkal”. Példának, hogy a titkolódzás visszaüt arra, aki műveli, a Bertrand Russell-el kapcsolatos esetünket hoztam fel.  Az angol filozófus egy, az amerikaiak vietnami háborúját elítélő társadalmi bíróság elnöke volt. S mint ilyet, sajtónk gyakran idézte. Egyszer azonban ugyanő a szocialista lengyel kormányt bírálta a diáktüntetésekkel szembeni intézkedései miatt. Egy baráti országét! Ezt már nem közöltük. „Kényes téma, elismerem. De ezt a hírt bemondták külföldi rádiók! – jegyeztem meg. – Azok előtt, akik ezt külföldi rádióban hallották, soha többé nem lesz hitele annak, ha Vietnammal kapcsolatosan a Russell-féle bíróságra hivatkozunk.”

Visszaköszön a múlt

„A nemzetközi élet egyre bonyolultabb, amint egyre bonyolultabb lesz az újságírás is. A változó világ igényeivel együtt kell emelkednünk, és nem várni, amíg olvasóink szemünkre vetik a félig kimondott igazságokat” – vetettem így akkori sajtóvilágunk szemére –  egy teljesen kimondott igazságot. Pont. Cikkem megjelent. A „Szerk. táj” maradt.
Négy évtized telt el azóta. Más világot élünk. Mégis, érdemes forgatni a sárgult oldalakat. Nem csak a múlt megismerése okán. A múlt néha visszaköszön a mában. Napjainkban sem ritkaság a fele-fele szerkesztési mód: ami az én céljaimat szolgálja, azt közlöm, bemondom – ami nem, azt nem. Szemrebbenés nélkül maradnak ki a mai médiavilágban eredetileg egységes, kerek hírekből a „nekem nem jó” részek, s maradnak bent a „nekem jók”.  Igaz, az elhallgatottak elé immár nem kerül oda a „Szerk. táj”.

Tatár Imre

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!