Az élet faramuci dolog

(Valamely szakdolgozati feladvány állott a háttérben, ha jól értettem.) Elmondtam neki mindent, amit fontosnak tartottam, volt benne szabadelvűség meg nyitottság, szolidaritás és kíváncsiság, voltak irodalmi gyökerek és boldog békeidők. És volt benne Pesti Hírlap, Az Est és régi Magyar Nemzet is. Az ifjú kollega lelkesen jegyzetelt, végül megkérdezte, van-e személyes példaképem az érintett szerzők közül.
– Heltai Jenő – mondottam, mert tényleg ő áll szívemhez a legközelebb a klasszikus nemzedék tagjai közül, és ma már kevesen tudják, hogy újságírónak éppoly kiváló volt, mint költőnek és drámaszerzőnek.
– Ismerte személyesen? – kérdezte az ifjú, és itt véget is ért az összejövetelünk.
De aztán, amikor kifüstölögtem magam, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen tényleg ismerhettük volna egymást a Heltaival – hároméves voltam, amikor meghalt. És ismerhettem volna Márait, Gábor Andort vagy Varannai Aurélt is: vagyis hogy e sokat emlegetett polgári hagyomány itt élt köröttünk évtizedeken át, csak éppen nemigen vettük észre. és innen már csak egy lépés volt, hogy eszembe jusson a Vázsonyi Endre. Hogy ha volt még polgári író, újságíró a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán, hát ő volt az. És őt tényleg ismertem. És hogy annyi idő után igazán itt az ideje, hogy visszamenőleg a példaképemmé fogadjam.
A hetvenes évek végén történt. Talán ha egy hete lehettem szerkesztő (az ember attól lesz szerkesztő, hogy ezt a szót beleírják a munkakönyvébe, és ő erre azonnal kutatójegyet kér a könyvtárba, tiszteletjegyet a színházba és beutalójegyet az újságíró-üdülőbe), végtelen büszkeséggel ültem üres íróasztalom előtt, amikor nyílt a szerkesztőség ajtaja, és egy feltűnően jólápolt (hajkefenyomok, aranykeretes szemüveg, szarvasbőr kesztyű), jólöltözött idős úr lépett be rajta.
– Elnézést kérek (azt hiszem, ezt a szókapcsolatot hallottam tőle aztán leggyakrabban), ki foglalkozik önöknél az emlékiratokkal?
A többiek szeméből rögtön kiolvastam, hogy én. Én voltam a redakció Benjaminja, nemigen tiltakozhattam. Nem tudtam még, hogy micsoda piszok szerencsém lett megint.
Kölcsönösen bemutatkoztunk (nekem persze semmit sem mondott a neve, de ő bezzeg pontosan tudta, ki vagyok, olvasta mindkét addig megjelent kritikámat), aztán az idős úr – leginkább penzionált osztrák államhivatalnoknak látszott, még raccsolt is kicsit hozzá – elmondta, hogy régóta az Államokban él, ideje tehát van rengeteg, úgy gondolja, elmesélné a mai olvasóknak, milyen volt az élet a huszas-harmincas évek Magyarországán. Úgy beszéltem vele, mint egy lábadozó beteggel (így láttam a nagyoktól), hogy hát persze-persze, tessék csak. Vázsonyi úgy tett, mintha nem venné észre udvarias lekezelésemet, rendkívüli megtiszteltetésnek tartotta, hogy egy ilyen kiváló szerkesztő, mint én, fogja figyelemmel kísérni munkásságát, csak arra kért, hogyha elakad a munkában, vagy valamely szakmai gondja van, hadd fordulhasson levélben hozzám.
Kegyeskedtem beleegyezni.
Ahogy kiment az ajtón, abban a pillanatban felejtettem el.
Aztán megjött az emlékirat első részlete az Óceánon túlról (a gyerekkori kézsérülések történetéről szólt), és én a második mondat után nagyon elszégyelltem magam. hogy én akartam a Weissmüllert úszni tanítani.
Zseniális írás volt, bölcs, szeretnivaló és tűpontos, és átjárta az egészet a szabadság levegője. Lenyűgözve olvastam, aztán írtam neki néhány gratuláló sort, és nógattam, folytassa minél előbb az írást. Szerénykedő válasz érkezett, Vázsonyi megköszönte tanácsaimat (egy pontosvessző elhagyását javasoltam), és értesített, hogy két hét múlva Pesten lesz megint.
Akkor kezdődött az én újságíró-egyetemem.
Vázsonyi barátjává fogadott (azt úgy csinálta, mintha én tennék szívességet neki, hogy egyáltalán meghallgatom), és elkezdett mesélni. Leültünk a Zserbó egyik asztalához, és ő visszavarázsolt engem a huszas-harmincas évek hazai sajtóvilágába. Vázsonyi akkor az Ujság (időnként Az Ujság, ez is egy jó történet, de erről majd máskor) kulturális rovatának ifjú munkatársa volt, s olyan kollegák dolgoztak körötte, mint Szomory Emil, Elek Artúr, Zsolt Béla, Pünkösti Andor, Pánczél Lajos – hogy csak néhány nevet említsünk. Vázsonyi nagy élvezettel merült el a régi idők felidézésében, minden apróságra emlékezett, arra is, ki hol ült az Aradi utcai szerkesztőségben, arra is, hogyan zajlott egy lovagias párbaj akkoriban, s arra is, ki mit írt egy-egy zajos színházi bemutató kapcsán. Én meg persze ámultan hallgattam, nem tudtam betelni a pompás anekdotákkal, a krúdys alakokkal, azzal a színes világgal, melyhez képest a mi szerkesztőségi életünk, bizony, egyenszürkének tűnt. Akkoriban egy újságíró még magától értetődően beszélt három nyelvet, tudta, hogy milyen könyvet olvasnak Párizsban és látta a legújabb berlini bemutatókat, bejárása volt az arisztokrata szalonokba, a színházi öltözőkbe és a miniszterelnöki előszobákba egyaránt. És emellett – szinte kötelezőleg – irodalmi munkásságot is folytatott, regényeket vagy verseket írt, drámáit mutatták be a fővárosi teátrumok. Tudott táncolni, sportolni, tudta, mitől olvadnak el a női szívek és mitől nyílnak meg a titkos ajtók. Egy régivágású újságíró magától értetődően tudta ezt (Vázsonyi szerint legalábbis), és én, ahogy hallgattam, egyre jobban vágytam e világba.
E történetek egy részét megírta aztán, többségüket sohasem. Készült egy bevezető-féle dolgozat, az volt a címe, Cédula a szivarzsebben: arról szólt, hogyan kell kezelni az olvasónak egy félig elkészült emlékiratot. Fölösleges kukacoskodásnak tartottam, inkább be kéne fejezni, mondtam neki, nem mentségeket keresni, hogy miért nem készül el soha. Megértően mosolygott, igyekezni fogok, szerkesztő úr, mondta, ahelyett, hogy azt mondta volna, édes barátom, rákos beteg vagyok, hónapjaim vannak hátra, nem fogom én azt már megírni soha – dehát ott van minden abban a novellában, csak észre kellett volna venned.
Ezt is tőle tanultam: hogy így hal meg egy igazi polgár, egy polgári művész, udvariasan, elegánsan, diszkréten, néhány remekművet hátrahagyva. Remélem, egyszer módom lesz bebizonyítani, jó tanítvány vagyok.
Azokból a részletekből, torzókból, meg a hozzájuk válogatott régi és új novellákból született aztán egy poszthumusz kötet, lassan negyed százada, hogy megjelent, de azóta is mindennapos olvasmányom. Elég egy bekezdést, egy oldalt elolvasnom belőle, hogy felidézzem barátságunk rövid időszakát. És nem győzök irigykedni az olyan mondatokon, hogy „nem mindenki tegezi a fogkeféjét”. Meg „a kommunista hírében álló Madzsar József felesége és a Jászi Oszkár hí-
rében álló Jászi Oszkár húga”, és főleg, hogy „az élet faramuci dolog”.

Jolsvai András

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!