Egy puccs utózöngéi

December 9-én maga Zelaya közölte a helyi Radio Globo riporterével, hogy telefonon ajánlatot kapott Felipe Calderon mexikói elnöktől. Mint mondta, olyan megoldásról tárgyaltak, amely „tiszteletben tartaná tisztségét”. Értsd, elnöki mivoltát. Tehát nem kívánt formális menedékjogot kapni, mert az szerinte legalizálta volna a szerinte törvénytelen, puccsista vezetést. Egy nappal később a Ze-
layát a hatalomból még június végén eltávolító de facto hondurasi vezetés is bejelentette, hogy nem gördítenek akadályt távozása elé, mehet Mexikóba.
A kívülálló számára alighanem tragikomikusnak tűnhet, ami Hondurasban történt. Egy elnököt a katonák pizsamástul kirángatnak rezidenciájából, felteszik egy repülőgépre, amely aztán Costa Ricában hagyja. A helyi legfelső bíróság és a törvényhozás néhány órán belül áldását adta az egyenruhások cselekedetére, s azonnal meg is választották de facto, ideiglenes államfőnek Roberto Michelettit, a szenátus elnökét. Sőt, a bíróság mintegy 18 vádpontban, köztük hatalommal való visszaélésben bűnösnek mondta ki a megdöntött vezetőt. Latin-Amerika egységesen felháborodik, hiszen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek diktatúrái után, tehát két évtizede ez volt az első eset, hogy alkotmányosan megválasztott elnököt eltávolítsanak posztjáról.
Az új Obama-kormány, így Hillary Clinton külügyminiszter is csatlakozott az elítélők táborához. Az Amerikai Államok Szervezete (AÁSZ) egységesen kiállt Manuel Zelaya visszahelyezése mellett, szankciókban is megállapodtak, amelyhez az Egyesült Államok is csatlakozott. Ám a diplomáciai színfalak mögött Washington tapasztalt latin-amerikai külügyér csapata alighanem a kezét dörzsölte, hiszen Manuel Zelaya megbuktatásával az „imperialista” politikát leghangosabban bíráló Hugo Chávez venezuelai elnök egyik sakkfigurája dőlt ki. Az egyébként maga is a hondurasi elithez tartozó, földbirtokos Zelaya elnöki mandátuma félidejétől kezdve közeledett Chávezhez, s bevitte Hondurast az új baloldali országcsoport, a Venezuela, Kuba, Ecuador és Nicaragua részvételével megalakult ALBA-tömörülésbe.
Az AÁSZ Oscar Ariast, Costa Rica Nobel-békedíjas elnökét bízta meg a Honduras két elnöke közti közvetítéssel, ami kezdetben nem hozott eredményt, Micheletti de facto elnök ugyanis nem volt hajlandó hozzájárulni a külvilág által továbbra is elnöknek elismert Zelaya hazatértéhez. (Egy ízben venezuelai repülőgépen próbált landolni a hondurasi főváros repülőterén, majd a nicaraguai határtól fordították vissza a határt őrző katonák.) Zelaya végül titokban, szeptember 21-én érkezett meg Tegucigalpába, az ottani brazil követségre. Választása nem volt véletlen, Brazília Dél-Amerika vezető hatalma, ugyanakkor a baloldali Lula da Silva elnök pragmatista, a piacgazdaságot erősítő politikájával fontos partnere az Egyesült Államoknak. Zelaya megérkezésétől kezdve a hívei mindennap tüntetéseket tartottak, voltak összecsapások a rendőrséggel, katonákkal, akik hermetikusan körülzárták a brazil követség épületét. Mintegy húsz halálos áldozattal, s több száz letartóztatással jártak ezek a tüntetések, ám a tényleges kormány kezelni tudta a békés tüntetéseket. A kialakult sajátos patthelyzetet a Washingtonból érkezett diplomaták oldották fel. Thomas Shannon, a latin-amerikai ügyek államtitkár-helyettese külön-külön tárgyalt Zelayával és Michelettivel. A megállapodást 48 óráig Zelaya győzelemként értékelte, s csak utána döbbent rá, hogy valójában csőbe húzták. Az egyezménynek három fő pontja volt: 1. Új nemzeti egységkormány alakul, 2. Zelaya visszahelyezéséről a hondurasi törvényhozás dönt, 3. Megtartják november 29-én az egyébként is esedékes elnökválasztásokat, amelyen sem Zelaya, sem Micheletti nem indulhat.
Az akkor már másfél hónapja a brazil követségen élő Zelaya nem vette észre a buktatót, hogy a megállapodás nem szabott időpontot, mikor döntenek a visszahelyezéséről az elnöki székbe. Így aztán képviselői nélkül megalakult, továbbra is Micheletti vezetésével az állítólagos egységkormány, majd megtartották a választásokat is november végén, amikor is Porfirio Lobo, az eddig ellenzékben lévő konzervatív párt jelöltje győzött. Washington sietett kinyilvánítani, hogy a választások szabályosak, így törvényesek voltak. A hondurasi törvényhozás ezt követően, december 2-án ült össze, s ami ezek után várható volt, elsöprő többséggel elutasította Zelaya visz-
szahelyezését az elnöki székbe, az államfőségéből még hátralévő, január 27-i dátumig. Porfirio Lobo választási győzelmét követően ugyan megígérte, hogy elnökként majd amnesztiában részesíti a megdöntött elnököt, ám a hondurasi alkotmány értelmében erre csak a legfelső bíróságnak lenne jogköre, márpedig ez a taláros testület találta vétkesnek a vádpontokban Zelayát.
A Mercosur tömörüléshez tartozó dél-amerikai államfők decemberi csúcstalálkozójukon megosztottak voltak a hondurasi választások legitimitásának kérdésében. Venezuela, Argentína és Brazília közölte, hogy nem ismerik el a választásokat, ugyanakkor Kolumbia és Peru arra hajlott, hogy Washingtonhoz hasonlóan áldásukat adják az új helyzetre. (Korábban már Costa Rica és Panama is elfogadta az eredményt.) Nem véletlen az álláspontok különbsége. A jobboldali vezetésű Kolumbia számit az Egyesült Államok első számú szövetségesének, alig egy hónapja írtak alá egyezményt Washingtonnal nyolc kolumbiai támaszpont használatáról. A Kolumbiával egyébként is „hadban álló” Hugo Chávez nincs egyedül azzal a nézetével, hogy a támaszpontok használatával az Egyesült Államoknak lehetősége nyílik majd egész Dél-Amerika „ellenőrzésére” az AWACS gépeivel, nem csupán a megállapodás ürügyeként szolgáló kábítószer-útvonalak, illetve a kolumbiai gerillák felderítésére. Argentína, Brazília, Bolívia és Ecuador is úgy véli, hogy Barack Obama a kolumbiai katonai jelenléttel megszegte ígéretét, miszerint a jövőben nem hatalmi pozícióból tárgyal.
Lapzártánkig az Európai Unió, amely korábban szintén elítélte a Zelaya elleni pucs-
csot – nem foglalt állást a november 29-i választások legitimitását illetően. Feltételezhető, hogy elsősorban a régióban különleges érdekekkel rendelkező Spanyolország megvárja a latin-amerikai államok reakcióját. Ám az is valószínű, ha Zelaya távozása megkönnyíti az átmenetet a politikai nyugalomhoz Hondurasban, akkor az európai államok is nagyobb készséget mutatnak majd az új helyzet elfogadására. Végül is Honduras kis ország, messze is van, kit érdekel a demokratikus játékszabályok ottani felrúgása. 

Ortutay L. Gyula

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!