Amerikai rakott krumpli

Ott volt Aleksander Vershbow, a Pentagon nagyhatalmú államtitkára, aki  a demokraták kormányzása idején az Egyesult Államok nagykövete volt Brüsszelben  (NATO), később a republikánus adminisztráció Moszkvába, majd Szöulba küldte, s ott volt Pamela Quanrud, a State Department Közép- és Kelet-Európával foglalkozó államtitkár helyettese.

1.
Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az izgalmas beszélgetés ellenére az est egyik fénypontja feleségem rakott krumplija volt. Az amerikai tejföl hasonló, de nem egészen ugyanolyan, mint a magyar tejföl, ám ez a rakott krumpli vetekedett még a legfinomabb pesti sógorával is. Ezt mondták az udvarias budapesti vendégek, miután kijelentették, hogy a rakott krumpli a kedvenc ételük.
A dolog egyik érdekessége, hogy a feleségem New York-i születésű amerikai, családjában magyar nincs. Igaz, megtanult néhány száz magyar szót és jónéhány mondatot is, ilyesmit:„Hol van az amerikai követség?” vagy ezt: „Az udvarias rendőr a sarkon áll.” De a rakott krumpli az egyetlen magyar étel, amelyet a kedvemért a sütőbe tesz. (A krumplit persze én hámozom meg.) Néhány amerikai barátunk már nagyon megszerette a rakott krumplit – és abban reménykednek, hogy meghívás esetén ez vagy ez is lesz vacsorára. Ezek között van elsősorban Vershbow államtitkár felesége, aki a miniszterelnök tiszteletére rendezett vacsorán nem volt jelen. Mit tesz ilyenkor egy gondos férj? Elkéri a maradékot és hazaviszi a feleségének.
Bajnai hivatalos látogatása igen jól sikerült, de azért a feleségem rakott krumplija sem kismiska. A két ország közötti barátságot sokféle módon lehet ápolni.

2.
Több, mint 50 éve élek Amerikában. Feleségem, öt gyerekem és hat unokám mind amerikai születésűek.  Isten segítségével jövőre lesz még két unokánk. Ilymódon természetes, hogy ezt az 50 évet az amerikai optimizmus jegyében éltem meg. Ez és  Bajnai látogatása arra késztet, hogy kijelentsem: korai leírni Magyarországot. Téved, aki a magyar demokrácia nekrológját írja. A Fradi-közönség nem tipikus; ilyen huligánok a világon mindenütt vannak és lesznek.  Téved, aki nem veszi észre, hogy a diktatúrák kora Európában lejárt, s téved, aki nem számol a kellemes meglepetések lehetőségével. 
Mégis tény, hogy soha ennyi szkeptikus kérdést nem kaptam itt Magyarországról, mint az utóbbi hetekben. A kérdések zöme azoktól származik, akik olvasták a megbízható Pew Research Center (www.pewglobal.org) több mint 150 oldalas közvéleménykutatási adatait. Többé-kevésbé még érthető, hogy a demokráciát a magyar  megkérdezetteknek  56%-a, a szabad piacot csak 46%-a támogatja  (a cseheknél  ezek a számok 80% és 79%). Két másik adat azonban már kevésbé érthető.  Az egyik ez: a megkérdezettek 20%-a értékeli pozitívan az Európai Uniót (a lengyeleknel ez a szám 63%). A másik, ami feltűnt ismerőseimnek: arra a kérdésre, hogy jobb-e vagy
rosszabb-e a gazdasagi helyzetük, mint a kommunista korszakban, 72% azt válaszolta, hogy rosszabb (a lengyeleknél, ahol az életszínvonal alacsonyabb, mint Magyarországon, ez a szám csak 35%).
Nyilvánvaló, hogy még a szokásosnál is pesszimistább, csalódottabb nép lett a magyar. Az Európai Unió révén szabadon utazhat egész Európában, de úgy tűnik: ezt a pozitivumot már elkönyvelte, természetesnek tartja.  Árubőség van, hiánycikk nincs, de a többség azt hangsúlyozza – joggal –,  hogy sok mindent nem tud megvenni.  S bár Kádár János diktatúráját nyílván kevesen sírják vissza, a nosztalgia rózsaszín emléke veszi körül a régi szép atyáskodó világot. Vajon miért? Valóban jobb volt a puha diktatúra a mai korrupt demokráciánál?  Vagy lehet, hogy másról  van szó, és a nosztalgia inkább a fiatalságról szól? Az első csók? A jó viccek? Hofi?
A számok talán azt jelzik, hogy az 1989 utáni úgynevezett átmenet csak három célját érte el: az ország függetlenségét, a többpártrendszer megvalósulását, s a jórészt működőképes, bár korrupt szabad piac létrejöttét. Ám ami eddig nem sikerült, az a negyedik cél megvalósítása: a politikai kultúra megváltoztatása. A mai Magyarországon a másik oldal túl gyakran ellenség és nem ellenfél. Így a cél túl gyakran az „ellenség” legyőzése és nem meggyőzése, esetleg korlátozása. A lenini mentalitás élt, él, s félő, hogy még egy darabig élni is fog: aki nincs velünk, az ellenünk van.
Mégis túl korai megírni a magyar demokrácia nekrológját.  Nem tudom, mi lesz a Fidesz kormányzása idején. Lehet, hogy a Jobbik jelenléte hasznosnak bizonyul, és a Fidesz a politikai és a gazdasági realitásokat figyelembe véve középre húzódik. Az is lehet azonban, hogy a Fidesz megpróbálja kielégíteni a Jobbik szavazóit  és jobbra hajt. Ebben az esetben elszámolás biztos lesz, talán csúnya leszámolás is. Nehéz jóslásba bocsátkozni, de a bizonytalanság káros és aggasztó. Annak azonban örülök, hogy az utóbbi években túlságosan oroszbarát és túlságosan korrupt MSZP háttérbe szorul. Talán felhasználja a száműzetés éveit arra, hogy új programmal valódi szocdem párttá váljon; ha nem így tesz, akkor a lengyel szocialistákhoz hasonlóan eltűnik a politika porondjáról. Viszont remélem, hogy az MDF, az igazi konzervatív/liberális középpárt, amely az értelemre és nem az érzelemre apellál, bekerül a parlamentbe.
Akik azt képzelik, hogy visz-
szatér a Horthy-rendszer valamilyen változata, elfelejtik, hogy az a rendszer a sztálinista Szovjetunió és a hitleri Németország árnyékában vergődött. Sztálin is, Hitler is a múlté. A mai Magyarország a demokratikus Európai Unió és a demokratikus NATO tagja. Tudom, még az ilyen óvatosan optimista megjegyzés is szkeptikus elutasításra talál majd  budapesti barátaim körében. Mesz-
sze laksz, ezt te már nem érted. Mégis engedtessék meg, hogy legalább a kérdést feltegyem: mikor lehet már végre egy szebb jövőben reménykedni a Duna-Tisza mentén? Ez nem szónoki kérdés. Ezeréves történelmében Magyarországnak ilyen alkalma a nemzeti függetlenségre, ilyen lehetősége a szabadságra és a gazdasági jólétre még sohasem volt, mint 1989 óta. 

3.
Alighanem még kevesebben osztják azt a véleményemet, hogy a magyar jövő szempontjából a külpolitika döntő fontosságú. Milyen jó lenne a külpolitikai helyzet címszót és persze magát a rovatot újra egy komoly, tárgyilagos napilap első oldalán látni!
Az itt járt újságírók érdeklődéséből, kérdéseiből azonban arra következtetek, hogy az olvasókat nem nagyon érdekli a külpolitika, míg mások a külpolitikát leszűkítik külgazdasági politikára. A kérdés mindig ugyanaz: mit kapunk mi azért, hogy még 200 katonát küldünk Afganisztánba vagy hogy befogadunk egy guantanamói foglyot? Magyarul:  elintézi-e Obama vagy Biden, hogy jöjjenek a befektetetők Magyarországra?
Az egyszerű válasz az, hogy nem tudják elintézni, mert a vállalatok profitból élnek és ritkán igénylik az ilyenfajta elnöki tanácsokat. A komplikált válasz az, hogy a Fehér Ház e pillanatban nem is javasolná Magyarországot amerikai vállalatoknak. A Sláger-ügy rossz szájízt hagyott maga után itt is, még Biden alelnök is tud róla. Egy-két ilyen ügy és évekre megáll vagy lelassul az amerikai – sőt, a nyugati – befektetők érdeklődése. A vátozás máris óriási. A 90-es évek elején több nyugati befektetés jött Magyarországra, mint az összes posztkommunista országba együttesen. Az Antall- és a Horn-kormány gazdaságpolitikája (és atlanti elkötelezettsége), valamint az Orbán-kormány első két éve azt a benyomást keltette, hogy a magyar gazdaság példamutató Közép- és Kelet-Európában, nem utolsósorban azért, mert a kádári hagyományoktól eltérően nem félrevezető igérgetésekkel és felelőtlen kölcsönökkel, hanem külső és belső befektetésekkel igyekezett az ország jövőjét biztosítani. Ez a kép azóta alapvetően  megváltozott. Bajnai intézkedései ellenére Magyarország még mindig rossz osztályzatot kap a nagy londoni és New-York-i pénzügyi elemzőktől.
A rettenetes politikai gyűlölködés és polarizáció mellett két illúzió juttatta ide az országot. Az MSZP vezetőinek és tagságának egy része azt hiszi, hogy a közgazdaságban van valamilyen „harmadik út”. A Fidesz vezetőinek és tagságának egy része azt hiszi, hogy a közgazdaságban van valamilyen „magyar út”. Enyhén szólva az egyik nagyobb szamárság, mint a másik. Különbségek persze vannak – másképp csinálják ugyanazt az amerikaiak és a dánok –, de a szabad piac és a tervgazdálkodás nem fér össze. Ahhoz, hogy a kapitalizmus jól működjön, nincs szükség magyar népdalokra sem, hanem az osztrák vagy a svéd példa megfontolt követésére. Két tetszetős, de téves illúzió helyett Bajnai példáját követve magáévá tenni a nyugati szabad piac alapvető szabályait és korlátait.
Ezen túlmenően a külpolitika nem-gazdasági céljai is több figyelmet érdemelnek. Nem időpazarlás az, ha a magyar diplomaták jó hivatalos és jó emberi kapcsolatokat ápolnak Brüsz-
szelben, Washingtonban, vagy éppenséggel Bukarestben. Nem időpazarlás (gyakran rettentően unalmas) fogadásokra eljárni, ahol alkalmuk van az ország hírnevét öregbíteni. A külvilág jóindulatára – az Európai Unió és a NATO támogatására – óriási szükség van ahhoz, hogy a Kárpát-medencében nyugalom és stabilitás legyen, s az ország ne süllyedjen le  Balkáni szintre. A külföld jóindulatának azonban ára van, s ez az ár:  megbízható elkötelezettség a Nyugat értékei, sőt alkalomadtán a Nyugat tervei és elképzelései iránt. A maga szerény, kimért módján,  jó humorérzékkel és elegáns angolsággal Bajnai  ezt a tendenciat ápolta Washingtonban. Ha utódja ugyanezt teszi, meggyőzöm feleségemet, hogy süssön neki is egy jó rakott krumplit.

Charles Gati

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!