Történelemírók

„A szabadság ünnepe” – ez volt a mostani, november 9-ei események szlogenje. Az egységes, erős Németország prezentálta ezzel magát a világnak. Az a Németország, amelynek lakói addig az 1989. novemberi napig Berlinben egy 156,4 kilométer hosszú fallal az NDK és az NSZK között meg Európa  legjobban őrzött határával voltak elválasztva egymástól.
Az, hogy ezt a falat megnyitották, lerombolták, vagy csak úgy leomlott magától, nézőpont kérdése is lehet. Akkoriban leginkább történelmi véletlennek, szerencsének, egy végóráit élő rezsim utolsó vezetői sutasága következményének, egy balfék funkcionárius elszólásának tűnt.
Erich Honecker párt- ás államfő leváltása után ugyanis a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) újdonsült vezetése, élén Egon Krenz főtitkárral megpróbált valamiféle reformkísérlettel előre menekülni az összeomlás elől. Ami azért igencsak fenyegette őket. Addigra ugyanis Németh Miklós kormányának döntése nyomán Magyarországon keresztül már ezrével jutottak Nyugatra az NDK-beli polgárok, a prágai követségről is „kiszabadította” az oda menekült keletnémeteket Genscher nyugatnémet külügyminiszter, s legfőképpen Gorbacsov is világossá tette – ha mással nem, azóta szállóigévé vált mondásával, miszerint aki elkésik, azt megbünteti az élet –, hogy nem fogja minden áron támogatni a keletnémet rendszer fennmaradását.
Ezért próbálkoztak egyebek között az addig rigorózus utazási feltételek – amelyek gyakorlatilag csaknem le-
hetetlenné tették NDK-s polgárok nyugati útjait – lazításával. Eszerint minden keletnémet polgárnak joga lett volna minden külön indoklás nélkül évente 30 napra külföldre, tehát Nyugatra is utazni – igaz, valutavásárlási lehetőség nélkül.
Ekkorra már az NDK-s glasznoszty jegyében a párt központi bizottságának üléseiről rendszeres sajtótájékoztatókat tartottak, amelyeket a televízió is közvetített. Így volt ez azon a november 9-ei délutánon is, amikor még tartott az ülés, de Günter Schabowski, a politikai bizottság nyilvánosság-felelőse már indult az újságírókhoz. „Itt van, vigyed, ez ma a világszenzáció” – Egon Krenz saját emlékei szerint ezzel nyomta Schabowski kezébe a kétoldalas rendeletet.
A világszenzációba apró gikszer csúszott: egyrészt az, hogy a papír még úton volt a miniszterek között, a rendelet még „nem élt”. De amikor megkérdezték, hogy mégis mikortól lép hatályba, Schabowski egy ideig lapozgatott a papírjai között, majd szemüvege felett kinézve kimondta a tényleges világpolitikai szenzációt kiváltó elszólást:
„Ismereteim szerint azonnal...ööö...igen, haladék nélkül”.

S ekkor álltak föl a tévék elől, s indultak el a határátkelők felé a kelet-berliniek. Először csak pár tucatnyian, majd egyre többen. A várost kettészelő falon lévő kapuk közül a Bornholmer Strasseinál gyülekeztek a legtöbben, s mondogatták, engedjék át őket, hiszen „bemondta a tévé”, hogy lehet menni. Az őrt állók nem tudták, mit tegyenek, hiszen a bizonytalanság a határőrségre is kiterjedt. Végül, miután semmi határozott utasítást nem kaptak, a tömeg meg egyre nagyobb lett, hát egyszerűen hagyták a dolgokat megtörténni, s kinyitották a sorompókat.

A kelet-berliniek Trabantjai és Wartburgjai hosszú sorokban pöfögtek át a Kurfürstendammra, akinek volt a rokonoktól egy kis dugi nyugati pénze, az vásárolt dobozos sört és banánt – aztán visszatértek, mert másnap dolgozni kellett menni, ott volt a lakás, a gyerek, az iskola, a munkahely. (A későbbi napokban már mindenki vásárolhatott: üdvözlés gyanánt száz nyugatnémet márkát kapott minden átlátogató.)
A német egység azonban ekkor még sehol sem volt. A két német államban továbbra is ott állomásoztak a megszálló hatalmak – bármennyire is szövetségesekké nemesedtek az évek során, státuszuk mégiscsak a megszállóé maradt –  s az sem volt biztos, hogy mindenki örülni fog annak, ha „összenő, ami összetartozik”.
Még a szövetségesek között sem, hiszen közismert volt Margaret Thatcher brit miniszterelnök szkeptikussága, aki az európai erőegyensúly felborulásától tartott. Nem is beszélve a franciák ellenállásáról, akik fenntartását leginkább a Francois Mauriacnak tulajdonított bonmot adja a legjobban vissza, miszerint ők annyira szeretik Németországot, hogy örülnek, ha kettő van belőle. Nem mellesleg ennek a jegyében tett váratlan hivatalos, állami látogatást 1990 decemberében, tehát a falbontás után egy hónappal az NDK-ban Francois Mitterand akkori köztársasági elnök, váratlan nemzetközi elismerést-támogatást nyújtva az – amint utólag tudjuk – akkor már végóráit élő NDK-nak.
De előbb még hátravoltak a diplomáciai egyeztetések, a 4 plusz 2-es tárgyalások – majd egy évbe tellett, mire 1990. október 3-án valóban egyesülhetett a két német állam.
A történelemben sokszor nem az számít elsősorban, hogy miként zajlottak az események, hanem az, miként emlékezünk rájuk. S persze nyilván szebb, kellemesebb, s a jövő szempontjából talán jobb is úgy emlékezni, hogy ez egy szerencsés és bátor nap, a „békés forradalom” csúcspontja volt az, ami megteremtette a német egységet, nem pedig akár a kelet-európai változások kényszerítő ereje, akár a nyugat-európai szövetségesek baráti engedékenysége. S nyilván ez vezérelte Angela Merkel kancellárt is, amikor ilyen megemlékezést rendezett egykori NDK-s honfitársainak.
Mindazonáltal azért az ünnepségek keretében a múltról is megemlékeztek. Hiszen a négy nagyhatalom vezetőinek beszédei után Lech Walesa és Német Miklós lökhették meg az óriás műanyag-dominókból felépített fal-imitátum első darabjait, amelyek aztán maguk előtt mindent letarolva húsz év után ismét ledöntötték a Berlini Falat.

Weyer Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!