Eszmélő ifjúságomnak nem éppen vidám évei köszönnek vissza, amikor
lapozgatom a magát jobboldalinak nevező, de a szélső jelzőt diszkréten
elhallgató napilapot. Valahol a Baross utca táján dolgoztam azokban az
első, 1940-es években, és amikor elmentem a Baross kávéház előtt, ott,
ahol Szabó Dezső üldögélt a teraszon, vele szemben a sarkon újságot
árult egy lecsúszott báró. Nyilas báró. Onnan lehetett tudni, hogy
kevélyen zöld inget viselt fekete nyakkendővel, és a standjára
úgyszólván kivétel nélkül a náci eszméket terjesztő sajtótermékeket
rakta ki.
Azoknak a címoldalai harsogtak kísértetiesen hasonló gondolatokat, mint az én mai „kedvencem”. Ha finom akarok lenni, meg úriember, be kell vallanom ez a mai hírlap még nem tart teljesen ott, de kommentárjainak a hangneme és stílusa időnként kezdi megközelíteni őket. A jelet erre a modorra a vezérürü adta meg, aki azért engedhette ezt meg magának, mert közvetlen barátja a főnöknek, együtt emlékeznek és mulatoznak, elsőként zsidózhatott és cigányozhatott kendőzetlenül. És mert sikert aratott vele, joggal, hiszen ő azért tényleg kikupálódott értelmiségi (az volt valaha), fölényesen idéz görög és latin klasszikusokat, közelebbieket is, csakhamar utánzókra lelt.
Epigonokra. Akik hangzatos cafrangokat viselnek a redakcióban, főszerkesztő és helyettesei, főmunkatársak, őseredeti műveltségét nem örökölték meg, de fölbátorodtak útszéli kifejezésekkel színezni nem létező mondanivalójukat. Ez volna az uralkodó, a mind jobban fölülkerekedő „nemzeti hangnem”?
De hagyjuk a sajtónak, és különösen eme termékének a világát, ez is csak illusztráció politikai környezetünk érzékeltetésére. Hiszen ezek a szerkesztő urak, meg a magukat büszkén mérsékelteknek valló társaik, egyebet sem tesznek, mint pártkorifeusok, szóvivők, kabinetfőnökök, egy-egy témára kiszemelt képviselők szólamait szajkózzák. Szóval tekintsünk be az őseredeti műhelybe, ahonnan az ötletek kipattannak. A legfrissebb példa. A világ keserűen küszködik azzal a vésszel, amely nem kímél meg egyetlen kontinenst sem, sajnos az öt égtájon mindenütt hullanak áldozatok. És akkor jobboldali ellenzéki vezetők nem közösen keresik a menekülés módját az arra illetékesekkel, hanem leporolják már sokszor elnyűtt propagandasablonjaikat, káromolnak, szervezik az ellenállást. Rosszul megy minden, mozgósítják vakbuzgó orvos híveiket, lebeszélnek, elriasztanak, a minimális védekezéstől is el akarnak tántorítani, majd egyáltalán nem váratlanul, beüt a krach. Kiderül, sokkal komolyabb a helyzet, áldozatok vannak, elsősorban olyanok, akik tájékozatlanul követték az elrettentést. Az illetékes párttestület rádöbben, választási hadjárat közeledtén veszélyes lehet őszintén vállalni ezt a felelősséget, nem csupán a remélt többség csappanhat meg, a remények is csúnyán elúszhatnak. Nosza, szervezzünk egy kis botrányt.
Ezúttal gazdaságit. Keressünk lehetőleg egy külföldi céget, nyerészkedőt és kiszipolyozót, az orvul támadt betegség vámszedőjét. Amely gyárt ugyan védekező vakcinát, eredményeset is, de nem átall nyerészkedni a magyar népen, szívja a vérét. Már azzal is, hogy ellenszerét beszúrják a karba, a tévéhíradók is mutatják, vér serken. Ugyanúgy szipolyoz, mint az a cég, amely Pécsett vízet nyom a csövekbe, Hódmezővásárhelyen pedig áramot szolgáltat. Lehet sebtében nemzetbiztonsági bizottságot mozgósítani, a helyi polgármesterrel kijelentetni, már néhány hónap csupán, és „kitakarítjuk” az országot az ilyen jöttmentektől, nemzeti színű lesz nem csupán a lobogó, a csapból fólyó víz és a mennyezetről pislákoló fény is. Mondja ezt egy parlamenti képviselő, ugyancsak törvényhozási bizottsági elnök.
El sem kezdődödött még az igazi kampány, elnökök és alelnökök, fölkent szóvivők máris meghirdették, hogy a baloldal „szennyes és gyűlölködő” hadjáratra készül. Ki gyűlőlködik és ki rágalmaz? Lehet, nem csak a szerkesztőségekben lépnek egymás sarkára az epigonok, netán azoknak a körében is, akik kevélyen kormányzásra készülnek?
Jól nézünk ki… Készül a politikai epigonok korszaka, azoké, akik a maguk módján Horthyt és holdudvarát próbálnák utánozni, nosztalgiával emlékeznek erre az időre, alkalmanként fölöltik már a díszmagyart is. Ők nem tudják, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák, ha a történelem egyáltalán ismétlődik, torzan, a komédia lehet tragikus is.
Várkonyi Tibor
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!