Az év emberei 2.

Idehaza kétséget kizáróan ő volt az esztendő embere, s ő is bízvást elmondhatja, hogy ez volt az ember éve. Eddigi életében nyilvánvalóan. Csakhogy aki eljut odáig, hogy kormányfő lehessen, az vajmi ritkán, többnyire sohasem szab maga-magának egyetlen esztendőt. Főként akkor, ha éppen az a sikeres teljesítmény indokolná a hosszabbítást, amiben kellett hinnie, ha egyáltalán elvállalta. Világválság kellős közepén, kíméletlen külföldi hitelezőkkel a háta mögött és náluk is kérlelhetetlenebb, avagy inkább kegyetlen ellenzékkel itthon. S ez még semmi, hiszen olyan baloldali párt politikai támogatására kellett támaszkodnia, amelynek leginkább a saját szavazótáborát sújtották a kényszermegszorítások. Elődje gyaníthatóan pontosan ettől is ódzkodva dobta be a törülközőt.
Tavasszal kevesen mertek volna fogadni Bajnai sikeres kormányzására, de még az őszi parlamenti nyitányon is nagyobb tétet a büdzsé befuccsolására tettek volna, mint – ráadásul idő előtti – „csont nélküli” elfogadására. Így lett a szükségből erény, s ha a hazai, utóvégre megszorongatott közönség körében érthetően nem is kísérte lelkes taps e miniszterelnöki teljesítményt, az elfogulatlan külvilág szigorú elemzői elismerően csettintettek. Kicsit sajnálom is Bajnait, hogy jövő ilyenkor már kívülről nézi, miként dicsekednek majd az általa megalapozott – az előjelek szerint térségi, sőt európai irigységgel kísért – államháztartási egyensúlyra alapozott lendületbe jövő gazdasággal. Jövőre nem ő lesz az év embere, de az akkori neki lehet majd hálás.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!