Két évtized bűvöletében

Azt hittem, hogy erről a minden eddigi képzeletet felülmúló terrorista támadási módról már mindent elmondtak és leírtak a szakértők. A minap e közkeletű föltevést cáfolta a Newsweek hasábjain az amerikai Tufts Egyetem  professzora: Vali Nasr úgy látja, hogy a terrorizmus nem agymosáson átesett fanatikusok műve, s az erőszak apoteózisát nem érdemes a Koránból gyökereztetni, de az azonosságukat kereső fiatalok sem magyarázzák a szörnyű robbantásokat tetteit. Vali Nasr, a neves magánegyetem szakértője úgy ítéli meg, hogy az erőszakot fölmagasztaló iszlám radikalizmus a túlzottan szabályozott s a munkalehetőségek beszűkítését hozó gazdasági egyhelyben topogás következménye. Szerinte tehát éppen a jól működő kapitalizmussal lehetne megfékezni a terrorizmust. Ha igaza van Nasrnak, akkor bizony nem jók a kilátások. A néhány nap múlva magunk mögött maradó évtized folyamán éppen ez a kapitalizmus kapott mély sebeket: elegendő legyen megemlíteni, hogy az új évezred hajnalán  az internet gazdaságélénkítő hatásához fűzött remények szertefoszlottak, aztán az Enron nevű amerikai energetikai óriás bizonyult lufinak, pontosabban kiderült, hogy a cégvezetés éveken át hamisította az adatokat – látott már ilyet a világ azelőtt és azóta is –, végül pedig megtörtént a lehetetlen, 2008 szeptemberében csődbe ment  az egyik legnagyobb befektetési bank, az amerikai Lehman Brothers. A máig tartó – bár a fejlett nyugatiaknál már lassan véget érni látszó – pénzügyi-hitelezési válság első sokkjában sokan úgy gondolták, hogy a tőkés gazdálkodás gyógyíthatatlan sebet kapott. Úgy tűnhetett föl, hogy a piac helyett az állam szerepét hangsúlyozó Keynes tanai végérvényesen győzedelmeskednek.
Az új évtized küszöbén a legkevesebb, amit elmondhatunk erről, hogy inkább csak modellváltás van történőben, a piac úgy ment el, hogy visszajött, s az állam úgy érkezett, hogy hogy valójában el sem ment. Meglehet, a feladatai kissé megnövekedtek, de a hatalmas költségvetési injekciók – Washingtontól Londonon  át Közép-Európáig – az új évtizedben hatalmas feladatot rónak éppen a piacra, hiszen az óriási mértékű eladósodás már aligha növelhető, tehát a magánszektornak kell a fejlődést kiigazítania. Nagy kérdés. hogy ebben az újra talpra álló, de az adósságra és hitelezésre a korábbinál jóval visszafogottabban pillantó világmodellben miként alakulnak az erőviszonyok. Óvakodnék az elhamarkodott előrejelzésektől, maradjunk inkább annál, ami történt: Európa jóvoltából nyolc évvel ezelőtt, 2002 januárjától útjára indult az euró, amely időközben immár tizenhat ország  valutája. Manapság ennek ellenére divat az euroszkepticizmus, vagyis az unió jelentőségének lekicsinylése, a kétségtelen kudarcok elősorolása, az integráció lemaradásának ecsetelése Amerika és a távol-keleti óriások mögött. Ez persze mind igaz – s még többet is lehetne említeni – , mindamellett az unió nem egyetlen állam, s belátható ideig nem is lesz azzá, másfelől ebbe a lemaradó,  tétovázó, bürokratikus szupranacionális közösségbe még mindig tart a sorban állás. Egészen biztos, hogy az új évtizedben új tagállamok érkeznek, igaz, azt nehéz megmondani, hogy az új integrációs csapat viszonylagos súlya a világgazdaság serpenyőjében nőni vagy csökkenni fog. A vetélytársak, régiek és újak, egyáltalán nem lebecsülendők: világgazdasági közhely, hogy a súlypont a Csendes-óceán térségére, Ázsiába tevődik át, s ugyancsak minden valamire való elemzésben szerepelnek a BRIC-államok: Brazília, Oroszország, India és Kína.
Egyfelől azonban nagy hiba lenne Amerikát leírni, az Egyesült Államok megújuló képessége lényegében a piacgazdaság vérfrissítő tehetségével vetekszik: a 300 milliós állam hatalmas piaca nélkülözhetetlen motorja marad a világgazdaságnak. Másfelől két hatalmas kérdőjel ágaskodik a BRIC egyik felénél: vajon az orosz modell a tekintélyuralmi változat felé halad-e tovább, s ami még ennél is nagyobb talány, hogy az egypárti diktatúra és a piacgazdaság meddig elegyíthető a kínai recept alapján. A sok bizonytalanságban talán csak az a biztos, hogy a kínai fejlemények – az egypárti álarc lehullása, az ország szétesése, egy keményebb diktatúra föltűnése – alapvetően
befolyásolják Ázsia és így az egész glóbusz jövőjét. India és Brazília, a két stabil demokrácia mellett új szereplők is színre lépnek – Dél-Afrikától Dél-Koreáig többen is –, tehát a világgazdasági versengést az elkövetkező évtized az eddiginél nyitottabbá, sokszínűbbé teheti, anélkül azonban, hogy valamiféle európai vagy amerikai trónfosztás következnék be.  A létező kapitalizmus minden gondja-baja ellenére nem kell tartani – no meg reménykedni sem érdemes benne – a létezett szocializmus visszatérésétől.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!