Mindnyájunknak el kell menni

A baloldali laptársunkban megszólaló jeles szerzők túlnyomó többsége e tekintetben kifejezetten borúlátó. A baloldal pánikba, sőt szétesésétől és ennek következtében olyan hosszú távú jobboldali berendezkedéstől tart, amely jószerivel egypárti hatalmi struktúrát hozna létre. Olyat, amelyben – miként a két világháború között – csak megtűrtek lennének baloldaliak és liberálisok, ám reális esélyük hatalomra kerülni nem volna.
Sokan és régóta riogatnak a vezérpárt tarolásával az egyéni körzetekben, amivel megszerezhetnék a kétharmados – alkotmányváltoztatásra is feljogosító – többséget a parlamentben. S akkor legálisan rendezhetnék be a nekik „beépített” előnyöket biztosító rendszert. A legpesszimistábbak egyike, Debreczeni József friss könyvében meg is vádolja ilyen törekvéssel Orbánt Viktort, s ami azt illeti, vádjának koronatanúja éppen maga a Fidesz-elnök, akinek megannyi baljós kijelentése árulkodik erről. Debreczeni és mások is elhessegetik az ellenérvet, miszerint a mai Európában ez meg nem valósítható, lett légyen bármi is Orbán szándéka: jobb, ha nem is számítunk unióra, NATO-ra, majd félrenéznek.
Ez utóbbit ugyan vitatom, ám abban persze minden borúlátóval egyetérthetünk (a helyzetet immár reménytelennek tartó Debreczenivel ellentétben), hogy elsősorban magunkra számíthatunk. Azt a kétharmadot a baloldali szavazók akadályozhatnák meg, mert – mutassanak bármit a pillanatnyi felmérések – van belőlük éppen elegendő a valójában korántsem hatalmasra duzzadt (a 2006 tavaszit legfeljebb valamicskét meghaladó) jobboldali tábor ellensúlyozására. Feltéve, hogy nemcsak azok mennek el áprilisban, akik továbbra is baloldali kormányt akarnak, mert ezek száma tagadhatatlanul megcsappant, hanem azok is, akik nemcsak nem vágynak jobboldalira, hanem annak túlhatalmát semmiképpen sem szeretnék.
Gúnyolódjanak (rossz humorérzékkel) bárhogyan jobboldali publicisták és kivált a névtelen internetes fórumozók, kiknek egyként kedvelt fogása eltúlozni a jogos balliberális bírálatot: a baloldal nem démonizálja Orbánt. Ha mi is annyira elengednénk tollunkat, mint ők teszik naponta, diktatúrának láttatva egy éppenséggel gyakran tehetetlenkedő, vagy legfeljebb kezét tördelő kormányzatot, akkor a Fidesz-vezér saját kijelentései jóval több alapot kínálnának erre. S miért is kellene nekünk az ő többértelmű szövegeiből nem a legrosszabbat kiolvasnunk?! De ép ésszel mégsem tekintjük őt – a divatos fórumszlenggel – „patás ördögnek”. Viszont abban eltökéltnek kellene lennünk, hogy nem is tesszük ki őt a kétharmados felhatalmazás csábításának.
Minden demokrácia lényege az embereket kellően korlátozó intézményrendszer. A maguk demokráciáját tudatosan megszerkesztő amerikai Alapító Atyák pontosan ezért hozták létre a hatalmat ellenőrző és egyensúlyban tartó, néha már-már meg is bénító rendszerüket, mert tisztában voltak az emberi természettel. Így azzal is, hogy még a felvilágosult abszolutizmus is végső soron egyeduralom. Pár évtizeddel később hangzott el egy brit lord nevezetes mondása, hogy a hatalom korrumpál és az abszolút hatalom abszolút korrumpál. Akkortájt írta a mi Madáchunk, hogy a rosszat mert rossz, senki sem teszi, jogcímet az ördög is idéz.
Dehogyis tartom annak, s eszemben sincs démonizálni Orbánt, de nem szeretnék pusztán az ő önmérsékletében bízni, aminthogy senki hatalmat gyakorlóéban sem. Hiszen még az erős demokráciában is vissza tudnak azzal élni, gondoljunk csak az iraki háborút hazugsággal kezdő Bushra, Blairre. Akiknek – a Watergate-ügyek után is! – akadtak készséges mamelukjai a félrevezetésben. Ilyenek pedig nemcsak tolonganak, hanem tülekednek most Orbán körül, miközben kikoptak a belső körből azok, akikről egyáltalán feltételezhető volt a különvélemény. Márpedig ahogy ma elnézem pártját, s elég csak a most felcsúti audienciákkal zárult képviselő-jelölését látni, az elnöknek mintha teljhatalma volna. Mindenesetre bőviben van eszközökkel, hogy letörjön minden pártján belüli ellenvéleményt, ellenállásról nem is szólva. Vagyis arra aligha lehet számítani, hogy a Fidesz fogja korlátok közt tartani vezérét. De akkor ki, amennyiben tényleg elérik a kétharmadot?!
Szó se róla, ahhoz, hogy valamennyire képes legyenek mozgósítani a baloldali szavazókat (és a pártjukat vesztett liberálisok egy részét is), a szocialistáknak úgy kellene szólniuk hozzájuk, ahogyan ők várják. Például nem lekezelően, vagy akár kioktatóan, rossz liberális szokás szerint (félreértés ne essék: nem a liberalizmust kárhoztatom, hanem hazai szószólóinak stílusát).  Sok évig voltam washingtoni tudósító, de nem emlékszem amerikai politikusra, bármelyik nagy pártból, aki ne „eladni” akarta volna programját választóinak, hanem rájuk erőltetni. Ez tagadhatatlanul a demokrácia nagy hátránya a diktatúrával szemben, de bevallom, kicsit unom már, hogy nálunk folyton csak a népet szokták „kádárista nosztalgiáiért” megróni, s nem az ezt oly előszeretettel emlegető politikusokat, akik éppen e szólammal árulkodnak a saját, legyen, kádárista reflexeikről. Szerintem a szocialistáktól elpártoltnak tűnők jó része is unta ezt a vállon veregető, enyhén rosszalló stílust, amely kivált nem állt jól baloldali politikusnak.
Mifelénk szeretnek Churchill híres rádiószózatával példálózni, hogy lám, ő is vért, verejtéket és könnyeket ígért a győzelem áraként. Csakhogy abban a háborúban minden britnek kellett áldozatot hoznia (a királyi pár sem hagyta el a naponta bombázott fővárost), ha vért nem is, verejtékeznie mindnek kellett, miként könnyeket is ontania. Bármennyire szükségesek is a reformok, elkerülhetetlenek a megszorítások, az embereket aligha sújtják egyenlően, sőt akadnak kifejezett kedvezményezettek is. Aki tehát ezt reformhevülettől lelkendezve próbálja elfogadtatni, s nem – stílszerűen – vérző szívvel, az egyszerűen rossz politikus, mármint demokráciában. Bokros észérvekkel reklámozta csomagját, s akkor mumus lett belőle, akinek évekre el kellett tűnnie, Hornnak láthatóan megszakadt a szíve, s ’98-ra visszahozta pártja szavazati arányát (a kormányzást a liberális partner mandátumvesztése okán kellett átadnia). Egyébként Orbán pártja akkor is minden egyensúlyteremtést bőszen ellenzett.
Hangot és stílust kell váltania a baloldal pártjának a soron következő kampányban, hogy megfogyatkozott, de szerintem potenciálisan létező szavazótáborának egésze, s ne csupán töredéke ismét a magáénak érezze. S hogy hitelt adjon a Fidesz-túlhatalomra figyelmeztető szavának. Most persze visszaütnek a korábbi oktalan túlzások is, ha sikeresek voltak, ha nem, a túl gyakran emlegetett farkas most valóban a kertek alatt ólálkodik. De mégsem a legnagyobb ellenzéki pártból és vezéréből kell ördögöt csinálni, mert az aligha hat hitelesen, lévén a Fidesz is immár széles köröket átfogó néppárt. Vészharangot a valóságos veszély, a túlhatalom vésze ellenében kellene kongatni. S azzal, hogy ennek leghatásosabb ellenszere, ha úgy tetszik, az oltóanyag a minél nagyobb választási részvétel. Aki tart az egyoldalú jobboldali berendezkedéstől, az voksolhat baloldalra, liberális vagy akár konzervatív erőre, a lényeg: ellensúlyt képezni a Fidesznek (persze nem a szélsőjobbot támogatva, amely már így is hatalmas kárt okozott a hazánkról kialakult külvilági képnek).
Tévednek, akik közönyös kibicnek vélik az EU-t,
a NATO-t, s ezt amúgy téves példákkal támasztanák alá: Haider koalícióba vételét igenis uniós szankciók követték, amelyeket aztán ejtettek, hogy Schüssel fokozatosan háttérbe szorította, s azok a jól megtűrt tekintélyuralmi rezsimek, amelyeket könyvében, cikkeiben Debreczeni felsorol nem a nyugati intézményrendszeren belül vannak. Egyeduralmi, diktatórikus rezsimbe beletörődtek ugyan a hidegháború korában, ám csak ideig-óráig, s ma e két demokráciára alapozott intézményrendszer ezt aligha tehetné. Szerintem kizárt például az európai porondon újfasisztának tekintett (ráadásul gyanús muzulmán kapcsolatokkal bíró) szélsőjobb párt koalícióba emelése egy NATO-országban. Mai világunkban és hazánk mai szövetségi rendszerében nincs pártolója a demokrácia felszámolásának. De ahhoz, hogy mi okkal számíthassunk a külső demokráciamentésre, idehaza is bizonyítani kellene a hasonló szándékot. Ha hagyjuk felbillenni közéletünk erőviszonyait, s akár kiábrándultságból, akár közönyből engedjük a jobboldal nagy pártjának és főemberének túlhatalmát, a vele járó csábításokkal, akkor tényleg leírhatnak minket. Egyszóval, most nincs ugyan kossuthi hívó szó, de – mindnyájunknak el kell menni. Csupán a szavazóurnához.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!