Megállja a helyét a magyar építészet

 

z Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám: lényegében nem is bánom, hogy tíz éve, a karácsonyi vásárkor leégett az egykori Sportcsarnok. Mert a helyére az új – immár Papp László nevét viselő – emblematikus, „ufószerű” Budapest Sportaréna épült fel…
– Sokaknak tetszik az új koncepció, amelynek alapján készült. A kettő között – az alakjától függetlenül – van egy lényegi különbség. Itt nem egy épületről van pusztán szó, hanem szinte városszintű térről is, s azt a célt szolgálta volna, hogy a VIII. és a XIV. kerület – amelynek határában áll – közterekkel eléggé rosszul áll, s legyen egy emelt szintű tér, egy fórum az emberek számára. Ez sajnos egyelőre nem úgy működik, ahogy azt elképzeltem, még nem lett igazából tartalommal megtöltve.
z S nem harcol érte?
– Én nem tudok már igazából mit tenni érte, ez már az üzemeltető feladata. De a megoldás talán nem annyira távoli: úgy tűnik, az eredeti koncepció irányába akarják elvinni,  hogy egy „élő” tér legyen, ne csupán hellyel-közzel emberekkel teli valami. Majd meglátjuk, mi lesz belőle…
z Karácsony előtt Kas Oosterhuis, a budapesti, Duna-parti raktárházak – közte a majdani „Cet”-  tervezője tartott előadást a Merlin Színházban. Tervezett épületet a magyar fővárosban – nem egyet – Erik van Egeraat, egy másik holland sztárépítész, de szó van Zaha Hadid, a Nagy-Britanniában élő iraki építőművésznő Martinelli téri csodájáról is… De mi van, mi lesz a magyarokkal?
– Azt gondolom, a magyar építészek nem akarnak elbújni a külföldiek mögött, nem is szeretnének másodhegedűsök lenni. De alapvetően az a probléma  – tán nem is probléma, hanem tény –, hogy az építészet maga egy nagyon-nagyon bizalmi kapcsolat a megrendelő és a tervező között. Mivel a tőke nagyrésze külföldről jön be, általában szeretnék hozni a saját építészeiket. Ennek ezeregy oka lehet. De van ellenpélda is: jómagam is dolgoztam – itthon – külföldi befektetővel; az egyik éppen a sportaréna volt, ahol a világ egyik legnagyobb cége, a francia Bouygues volt a megrendelő. Egy másik esetben már a német befektető évek óta kísérletezett egy német tervezővel, s nem jutottak ötről hatra. Én csak egy lehetőséget kértem, hogy hadd rajzoljam le, mit gondolok. Egy hét múlva mondták: ezt szeretnék megépíteni. A Baross téren egy spanyol cég, a Gestesa épít egy foghíjtelekre – ők kerestek meg, az interneten bóklászva „vadásztak le”. Ha így vesszük, nekem pozitív tapasztalataim vannak a megrendelőkkel. De az esetek nagy részében tényleg az van, hogy nem bíznak meg eléggé a magyar építészekben, s eleve csapathirdetéssel jönnek. Ennek megvannak a buktatói: a külföldi tervezők nem ismerik a környezetet, a jogi viszonyokat, az engedélyeztetési eljárás menetét, s így aztán általában maguk mellé vesznek egy magyar társaságot, de ez – nekünk – nem jó dolog. Másodrendű munka, mindenképp. Ezt eddig sikerült elkerülnöm. Azzal, hogy külföldi „sztárépítészek” – bár számomra nagyon „nemszeretem” e szó – terveznek Magyarországra épületet, nincs semmi gondom. De azt is szeretném, hogy mi, magyar építészek ugyanígy tervezhessünk más országoknak. Erre azonban sokkal kisebb az esély. Ugyanis számszakilag sokkal kevesebb az olyan beruházás, hogy Magyarországról fektetnek be. Van már erre példa persze, így például Finta Józseffel – ő két éve lett Prima Primissima-díjas – a Tri-Gránit terveztet külföldre is. Valószínűleg ott meg az ottani szakemberek nehezményezik ezt… Egyébként vannak olyan vállalatok, amelyek már felismerték: egy egyedi, jó épület önmagában óriási reklámértékkel bír, s látványa felér egy ezerszer feladott hirdetéssel, olyan figyelmet tud összpontosítani a cégre. Ha a társaság egy neves építész nevével tudja hirdetni saját székházát, akkor az garantáltan be fog kerülni a kortárs építészet, a turizmus körforgásába, magazinokba. Azt gondolom, hogy ettől nekünk nem kellene félnünk. Ha valamitől igen, az az, hogy rögzül a mindenkori megrendelő fejében: „ezt is egy külföldi tervezte, azt is, magyar erre ezek szerint quasi alkalmatlan…” Pedig számos példa van arra, hogy a magyar építészek semmivel sem roszszabbak az arányokat tekintve, mint az „importtervezők”. Legalább annyi a tehetséges, mint külföldön. Látszik ez a produktumon is! Két éve, egy nemzetközi seregszemlén fantasztikus csapat vonult fel nívós tervekkel egy téglagyártással foglalkozó cég, a Wienerberger pályázatán, amelynek védnöke a Magyar Építész Kamara volt, s egy magyar páros nyerte meg. Nem érdemtelenül! Az Aréna – ha visz-
szaköthetem a beszélgetést oda – nem csak középület, hanem közpénzből is épült épület. Márpedig az adófizetők pénzéből születő alkotás legyen a magyar építészet zászlóshajója. Amikor terveztük, mindig azt sulykoltam: minden ízében a XX., sőt a XXI. századot kell, hogy sugározza. Azt hiszem, azért lett olyan az Aréna, hogy még a repülőgépről is észre lehet venni, mert hiszek benne, hogy a magyar építészet rátermett, megállja a helyét.
z Szereti a lekerekített formákat… Az interneten ott egy épületterve, amely nem épült meg. Helyette más áll ott. Ez a Budapesti Corvinus Egyetem új tömbje. Pedig a szóban is – Corvinus – annyi kerekded betű van… Annyira illett volna hozzá a terv.
– Ez rendkívül fájdalmas volt nekem. Nagyon fontos része egy város, egy városrész, egy jellegzetes tér épülettervezési folyamatának az alkotók kiválasztása. Közpénz esetében ez nem is lehet kérdéses, minden épületre tervpályázatot kellene kiírni. Hatványozottan közpénznek számítanak szerintem az úgynevezett PPP-beruházások – amelyek elegyítik a köz- és a magánforrásokat, ám a működtetésnél aztán már csak a közpénz szerepel – ahol, akármennyire is hihetetlen – sajnos a jelen gyakorlatban az építészeti minőség „nulla százalékkal” szerepel a döntési mechanizmusban. A Corvinus Egyetem új épülettömbjére – a pesti Duna-part mindenhonnét látható, meghatározó részére – öt pályázati terv készült. Ám nem ismert az öt terv, nem ismertek a „szakértők”, akik építészeti szempontból minősítették  azokat. Mint az öt építész egyike, aki a kiírt „ab ovo” mottójú – mert a tudás a kezdetektől való” egyik – sajátos formájú auditóriumegyüttes – terv készítője, levelet írtam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, a fővárosi főpolgármesternek és a korábbi főépítésznek. Mindhiába. A főépítész próbálta bekérni a terveket az általa vezetett Fővárosi Tervtanács elé, de javaslata elutasításra talált a közbeszerzésre hivatkozva. A minisztériumtól írásos válasz érkezett: az ügy nem hozzájuk tartozik… Mindennek az eredője az „üzleti titok”. Így van kitalálva. Szóval eljött hozzám három ügyvéd, s megpróbálták megmagyarázni… Én ettől meg tudok őrülni! Benne vagyok rengeteg zsűriben: próbálom kierőszakolni, legyenek nyilvánosak a tervek. Hogy ne legyen már az, hogy megint úgy születik meg egy középület – most nem akarok negatív példákat sorolni –, amely után majd „sír” a szakma is, meg a nagyközönség, a városlakók is, hogy ez így, meg úgy (nem) sikerült…
z Mint az új – immár nem is annyira új – Nemzeti Színház. Amelynek látványába már-már kezdünk beleszokni. Jómagam is, aki berzenkedett ellene… Ön is indult a tervpályázaton. Valaki azt írta akkor: „Skardelli ezzel a tervvel vitán felül megvert mindenkit. Csak éppen nem ebben az országban ...”
– Erről nem szeretnék beszélni, mert hivatásbeli ellenfél voltam, ráadásul a nyertes, Siklós Mária kiváló belsőépítész. A Nemzeti Színház megépítése egy 150 éves adósság lerovása volt, mert az előd épületek sem annak készültek. Az eredeti elvárás anno az volt – lett volna –, hogy épüljön kőszínház, amely magyar szerzők magyar darabjait adja elő magyarul. Ezen túl vagyunk – hazánkban legalább háromszáz színház van, amely ezt mind tudja. Ami a pályázatnál nem volt megfogalmazva, azt gondoltam, én majd megfogalmazom a kultúra ikonikus épületeként lerajzolva a Duna-partra, a város hihetetlenül fontos, már-már kultikus részére, természetes közegre, a vízre. Egy mesterséges szigetet terveztem hozzá. „Díjazatlan” maradt.
z Ön nehéz ember?
– Márhogy én? Nem tartom magamat annak. De némely aspektusból nézve meglehet, hogy mégiscsak az vagyok. Mert ha van egy koncepcióm,
amelyről több visszajelzésben is az áll, hogy az jó, akkor az utolsó erőtartalékaimig, a végletekig ragaszkodom hozzá. Meglehet, ezért is van az, hogy nem nagyon épült meg eddig olyan tervem, amelynél az – egyébként számomra is pozitív jelentéstartalmú – kompromisszumban odáig mentem volna el, hogy az az „egész” rovására ment volna.
z Van olyan, ami megvalósult, de ma már szégyenli?
– Egyetlen olyan épületem nincs, amit szégyellnék. Még egy kicsi pontját sem. Legfeljebb olyan, amelyet ma már – mondjuk, a technológiai fejlődés okán – másként valósítanék meg. Olyan viszont van több is, ami nem épült, nem épülhetett meg. Családi ház is akad köztük. Nem érzem magamban a morális erőt, hogy vitatkozzam a megbízómmal, aki magánemberként szeretne térben látni valamit, ami a szívében-agyában évek óta ott bujkál majdani otthona képében. Ráadásul egy fél emberöltőn át spórolta rá a pénzt. Olyan dolgokról kellene vitázni, amelyekről én esetleg rögtön látom, hogy rossz, s tudom, hogy még ő sem fogja szeretni pár év múlva… Így aztán nem akarok bebizonyítani neki semmit, s inkább távol tartom magamat e nagyon-nagyon szubjektív munkáktól.
z Van egy gyönyörű Bauhaus mintalakótelep a ’20-as évek végéről Budán, az Ördögárok mentén. Most valaki a jellegzetes kubus-formára sátortetőt ültetett – gondolom, a II. kerület segédletével.
– Kár. Számos olyan magyar építész is volt, aki érezte ennek a modern építészetnek minden rezdülését: Breuer Marcell, Moholy-Nagy László világsztár lett. Svájcban láttam nemrég egy kiállítást erről a korszakról abban a designmúzeumban, amit nem kisebb nagyság tervezett, mint a most 80 éves amerikai Frank O. Gehry, a bilbaói Guggenheim Múzeum megalkotója. Itt két magyar – Molnár Farkas és Fischer József – tervei is láthatók ebből a korszakból. Amondó vagyok: ma is tervezhet bárki bármilyen stílusban, de annak a stílusnak az eszköztárát, a jegyeit nagyon jól kell ismerni – s megtartani. A Bauhaus lapos tetejének mindig funkciója is volt.
z Az építészet minőség kérdése, hatása a városlakóknak megkerülhetetlen, minden épület „nyilvános tett”. Éppen ezért közügy. Így is kellene kezelni – fogalmazott. Ha már tett – akkor számos épület „nyilvános pofon”.
– Az, mert az épített városszövet részeit nem tudjuk magánügyként kezelni akkor sem, ha elfordulunk. Az épület a közterület, a látvány által a közösségi élet, a totális nyilvánosság  része. Nem mindenkinek jut ki hat hektár kert magas kerítéssel, amelynek a közepébe azt biggyeszt oda, amit akar, amire futja neki… De nem ez a helyzet nálunk. Értékzavarral küszködő világunkban – s a rendezetlen, 23 kerület, egy főváros „szervezetben” – gyakran az jut folyamatosan feladathoz, aki gátlástalanul, sok esetben a törvénynek a betűjét s nem a szellemét követve, vagy szándékosan félreértelmezve kizárólag a beépíthető maximális alapterület bűvöletében él. Akárcsak megbízói. Amúgy jellemző példa a lakáspiac képének alakulása. A fővárosban a száz évvel ezelőtti eklektika spekulációs lakásépítése eredményeképp jött létre a körfolyosós, gangos beépítés, a lakások többsége komfort nélküli volt. Ennek a mára már történelmivé vált „lakószövetnek” a rehabilitációja elemi érdek lenne kisebb bontásokkal, zöldfelület-kialakítással. Ehelyett itt az újabb spekuláció, rátéve még egy lapáttal az élhetetlenre – példa erre a régi zsidónegyed „rehabilitációja”. A mai lakótelepek élhetőbbek valamivel, bár nem mutatják meg azt, hogy a panelből mit lehet(ne) építeni. Egy korszakot tükröznek – amikor az volt a legfontosabb szempont, hogy a darupálya jobbra is, balra is elérje a területet. Rajtuk úgy lehetne segíteni, hogy minden zöld rész az is maradhasson, ne végeláthatatlan parkoló autódzsungelre nyíljék kilátás. Ezt meg lehetne oldani. Mint ahogy a kisebb városokban a gépjárművek kiszorítását meg is oldják a városlakókért. Egy ifjú mesteriskolás csapatnak vagy diplomára készülő egyetemi hallgatóknak biztos lenne sok jó – s megvalósítható – ötletük. Mert a korszerűsítés nem csak a nyílászárókon és szigetelésen múlik, pláne nem az „agyrém” homlokzatfestéseken…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!