Európa nem Brüsszelben van

 De Hollandia gazdag és bölcsen tudja felhasználni gazdasági erejét – akár valamelyik mai világlap is elemezhetné így a németalföldi államot, de e sorok magyar szerzőtől származnak: Márai Sándor írt így több mint hetven éve, 1938-ban, a Kolozsvárott megjelenő Ellenzék című lapban. Alig egy évvel a második világháború kitörése előtt Márai olyan holland véleményeket idézett, amelyek szerint „ahogy az emberi akarattal megfékeztük a tengert, a végtelen tengert, talán meg tudjuk fékezni az indulatok tengerét is.” Az alig burkolt célzás a nagy németországi szomszédra vonatkozott, amely aztán áthullámzott a kis országon, bár a hollandok mindent megtettek ennek megakadályozására. A németországi nácik gyanakodva figyeltek a hagyományosan nyitott és az egyéni szabadságot messzemenően tisztelő kis államra: ennek megdöbbentő nyomát még most, 2009 télelőjén, egy hónappal ezelőtt is láthatták az Európai Újságírók Szövetségének közgyűlésére érkezett sajtósok: a még a napóleoni időkben kettévágott falu egyik oldalát, vagyis Herzogenrathot magas kőfallal választották el a falu másik részétől, vagyis Kerkradétől. Lám, nem csak Közép-Európában eresztettek le vasfüggönyt a hatalmat megragadó kommunista pártok, hanem korábban északon a nácik is, de ezt a „kőfüggönyt” az európai integráció kezdeti szakaszában, az ötvenes évek elején lebontották. Maradt a határ – az utca egyik oldala német, a másik holland –, s maradt az egyforma nyelvjárás. De hát mi jelentősége van a határnak a közös piaci integráció útnak indításának 52. évében? S mi jelentősége van a nyelveknek Nyugat-Európa e rendkívül sűrűn lakott térségében? Erre kerestük a választ az imént említett határfalu közelében, a nevezetes Maastrichtban, amely nem csak pompás templomairól, kedves utcáiról, jó hírű éttermeiről híres – a város évenként húszmillió turistát vonz –, hanem a valóban történelmi léptékkel mérhető megállapodásról, amelyet az 1991-es ugyancsak itt rendezett csúcstalálkozó után, 1992 februárjában írt alá Mitterrand, Kohl és a többi vezető. Turisztikai látványosságként mutogatják az aláírás helyszínét, a limburgi tartomány tanácstermét, ezt a markáns geometrikus formákba rendezett – és inkább  a keleties építészetet  idéző – tágas helyiséget, amelynek fehérre festett kopár falai valahol fönt egy sajátos tetőszerkezetben végződnek. Egy helyütt, már meglehetős magasságban szerényen meghúzódik egy nem túl nagy méretű feszület, más nincs a falakon. Ezen a csúcstalálkozón alakult át az integráció unióvá, itt döntöttek az euró bevezetéséről, s határoztak azokról a bizonyos szigorú kritériumokról. Akkor sokan azt hitték, igen gyors léptekben halad majd a közeledési folyamat – ezt már René Seiben, az Avantis, európai tudományos és üzleti park vezérigazgatója mondja. A belga és német vidékek közé beékelt holland területen ma úgy látják, hogy ezek a remények nem teljesen váltak valóra. A parkot – majd két évtizeddel ezelőtt – tudatosan a német-holland határra telepítették, s úgy gondolták, hogy hemzsegni fognak itt a vállalkozások. Az ideépült napelemgyárat úgy építették föl, hogy a határvonal a gyár falain belül húzódjék végig. Közép-európai szemmel ez bizony hallatlan merészség, de a vezérigazgató nincs annyira elragadtatva: a határ elválasztó ereje nagyon meggyengült, de még nem teljesen a múlté. Hosszú évek szívós munkájával sikerült tisztázni a mindennapi kérdéseket – ha történetesen egy munkás rosszul lesz, Maastricht vagy Aachen felől érkezzék-e a segítség –, de azért néha még mindig úgy érzik magukat, mint egykor Kolumbusz és az őt kísérő hajósok, mert makacsul bizonyítani szeretnék, hogy amit keresnek – az létezik valahol.  Csakhogy – a hasonlatot folytatva – talán abban is hasonlítanak Kolumbuszhoz, hogy máshova érkeznek, mint ahova hitük szerint elindultak. Mindenesetre ebben a német–holland–belga eurorégióban többször elhangzik, hogy Európa nem Brüsszelben, nem csak a brüsszeli intézményekben van, hanem itt, ahol bizony a történelem szinte ugyanolyan huzatos volt, mint a mi tájainkon, de ahol a negyvenes évektől Schumanék nagy vonalú víziója alapján elkezdődött a történelemnek egy valóban új szakasza. Ezt az akkor megindított közeledési folyamatot, a nemzeti szabályozások összehangolását erre felé gyorsítani szeretnék, hogy az eddiginél eredményesebben használják ki az adottságokat. Azt például, hogy Aachen, Köln, Brüsszel, Liège, de Párizs és London elérhető közelben van, hogy 50 kilométeres körzetben 3,7 millió lakos él, és a tágas régióban öt egyetemen mintegy százezer diák tanul. A határokon átnyúló együttműködésre tehát igen nagy lehetőség mutatkozhat, föltehetően több mint, amit a tudományos és üzleti park mostani népszerűsége jelez: négy év alatt három gyár települt ide, s 22 kis társaság nyitott irodát. Nem is titkolja a vezérigazgató, hogy ennél többre számít az elkövetkező években, hosszú távon még határidőt is szab, de persze nem türelmetlen. Itt tehát nagyobb integrációs sebességre kapcsolnának, míg a brüsszeli főépületekben sokan lassítanának. De hát kié is az integráció? Az embereké, s ha így van, akkor „vissza kell adni nekik” – véli egy különben brüszszeli főhivatalnok, az Európai Bizottság hágai irodavezetője. A helyzetet nagyon jól jellemzi, amit egyik első nyilatkozatában a leköszönt belga kormányfő, a Lisszaboni Szerződés jóvoltából két és fél évre, „Európa elnökévé” választott Van Rompuy mondott: meglehet, azonos végállomás felé utazunk, de bőröndjeink tartalma nagyon is különbözik.
S hogy mennyire így van, azt a soknyelvűség valódi állása igazolja: igaz ugyan, hogy a három nagy nyugati nyelv egyikét nagyon sokan beszélik erre felé, de például a vallon-belga Liège-ben az ember elfelejtheti hollandtudását – panaszolja a kedveséhez igyekvő, itthon holland szakos egyetemista lány. Az említett újságíró szövetség összejövetelén a szépszámú sajtós társaság pedig kis híján megütközött azon, hogy a legnagyobb holland lap, a de Telegraaf főszerkesztője hollandul adta elő mondandóját, igaz, tényleg bonyolult perben állnak a kormány jogi képviselőjével, aki szeretné kicsikarni belőlük, ki árult el „titkokat” az iraki háború kirobbanásakor a Tony Blair mellé álló, s így Amerikát támogató holland magatartás kialakulásának részleteiről.
A bőröndök tartalmát, nyelvi-kulturális-mentális azonosságunkat mindenki őrzi. A limburgi tartománynak azok a zenekarai is, akik népviseletbe öltözve vonultak föl Maastricht ősi utcáin november utolsó, napsütéses vasárnapján. A színes, hangulatos karneválban egy tevét pillantottam meg; a derék sivatagi állat persze mit sem tud Brüsszelről, integrációról meg effélékről. De alighanem előbb bújik át annak a bizonyos tűnek a fokán, mintsem a régiók egységesítenék bőröndjeik tartalmát. De ezt senki nem kívánja sem a régióktól, sem a nemzetektől, sem az államoktól: úgy fest, hogy az itt lakók többsége éppen így, önmagát híven megőrizve, szeretne közeledni egymáshoz. Ami azért csak könnyebb, mint a teve biblikus művelete a tű fokával.

(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!