Hajdú B. István elégedett a páros közvetítéssel

„A sportközvetítés is a szórakoztató műfaj része. Az egyediség a szakmámban azt jelenti, mindenki megmutatja a hétköznapi arcát és reméli, szívesen fogadják azt a nézők. Ettől leszünk sokfélék. Van, aki precízebb, például Faragó Richard. Id. Knézy Jenő kicsit odamondogatós volt, de van, aki hihetetlen empatikus készségekkel rendelkezik. Engem talán az irónia, vagy a humor különböztet meg a többiektől” – magyarázta a TV2 Bajnokok Ligája című műsorának kommentátora, aki pozitívan értékelte az eddigi páros közvetítéseit
Méhes Gáborral. „Mikor felvetődött a páros kommentálás ötlete, azt mondtam, hogy ha én vagyok az egyik, akkor csak két olyan embert tudok elképzelni, akivel jól működne a dolog. Egyikük volt Méhes Gábor. Nem csak azt tartottam fontosnak, hogy felkészült legyen a társam és egyedül is le tudjon közvetíteni egy mérkőzést magas színvonalon, hanem azt is, hogy a két fél közt ne legyen semmiféle irigység, emberileg is passzoljunk egymáshoz. Az volt igazán érdekes a néhány hónap után, hogy ugyanaz a motívum megjelent a kritikákban egyszerre pozitívumként és negatívumként is. Konkrétan arra gondolok, hogy egyikünk elkezdi a mondatot és a másik fejezi be. Én mindenesetre elégedett vagyok. Az is előfordult, hogy hat-hét méterre ülve egymástól, külön kommentátor fülkében közvetítettünk együtt Bajnokok Ligája meccset, mégsem vágtunk egymás szavába. Könnyebbség az is, hogy az embernek, noha végig kell koncentrálnia, nem kell végig beszélnie. Van idő keresgélni a papírok között, és közben nem mérjük, ki, mennyit beszél a kilencven percből. Egyébként is: ketten végigbeszélni a mérkőzést, annyi információt, olyan zsúfoltságot jelentene, hogy a néző nem érezné jól magát a tévé előtt.”
Hajdú B. István gyerekkorában világhírű sportoló szeretett volna lenni. „Úgy képzeltem el a jövőm, hogy a labdarúgó- világbajnokságot majd az én gólommal nyeri meg egyszer a magyar válogatott. Fociztam, pingpongoztam egyesületben, de semelyik sportágban nem voltam annyira tehetséges, hogy profi legyek. Hatéves koromtól naponta megvettem a sportújságot és amikor csak tehettem, néztem, hallgattam a közvetítéseket. Az általános iskolai ádáz gombfocicsatákat pedig már én is kommentáltam. Nem tudtuk, hogyan lehet valakiből sportriporter, az érettségi után a jogi egyetemre felvételiztem. 1990-ben találkoztam az első olyan hirdetéssel, mely arra buzdította az olvasót, hogy legyen sportriporter és én azonnal jelentkeztem is az újságíróiskolába. Azt gondoltam, beszélni elég jól tudok, de a kamera nem vonz: úgy terveztem, a rádió-ban helyezkedem majd el. Ennek ellenére, a kilencvenes évek elején rengeteget voltam képernyőn a fiatal generációval, Csisztu Zsuzsával, Faragó Ricsivel. Előbb voltam műsorvezető, mint közvetítő riporter, de utóbbi érdekelt jobban. Amikor először megszólaltam a Magyar Televízióban, 1991-ben, egy olyan tájékozódási búvárúszó Világkupáról tudósítottam a nézőket, melyen ott sem voltam, sőt, ötnapos csúszással adtunk hírt az eseményről. Első műsorvezetésem előtt pedig mindenki azt mondta, hogy az a lényeg, keltsek jó benyomást és mosolyogjak sokat. Ehhez képest abban a háromperces blokkban volt egy halálhír, egy súlyos autóbaleset, egy edzőkirúgás, valamint egy teniszezőnk első fordulóbeli kiesése... Mikor ’92-ben Vitray Tamás újra átvette a Sportosztály vezetését, megkérdezte mindannyiunktól, hogy ki, milyen sportágat akar. Faragó Ricsivel mi rávágtuk, hogy a futballt, de Vitray azt felelte: reménytelen. Hozzáteszem, Palik Lászlót is »leszerelte« néhány évvel azelőtt, s ez némi reményre adott okot. Szerencsések voltunk, mert hamarosan megjelentek a NB I-es meccsösszefoglalók, valamint elindult Bajnokok Ligája, melyet a ’93-’94-es szezonban már mi kaptunk meg. Nem panaszkodhatom, hiszen a tizenhét év alatt a labdarúgás mellett közvetíthettem pingpong Európa-bajnokságot, ahol két magyar arany is született, magyar győzelemmel végződő vízilabda olimpiai döntőt, illetve kézilabda BL-döntőt magyar csapat részvételével. Igaz, a hazai futball sajnos nem adott sok sikerélményt a közvetítéseim során” – emlékezett vissza. „A kezdetektől szakmai hitelességre törekedtem. Lehet, hogy dadogva fogok megszólalni, nagyokat fogok nyelni, ideges leszek – gondoltam, de amit mondok, az igaz legyen. Az egyik legnagyobb csapást ezzel kapcsolatban pályám elején szenvedtem el, egy ötperces, Híradó utáni Telesportban. Egy alpesi síversenyt kommentáltam – melyet másnap rendeztek. Az edzésről hittük, hogy az a verseny... Nagyon kellemetlen volt, azt hittem, vége a világnak.”
A sportkommentátor szerint a szurkolói kultúra mellett, a tévézési szokások is nagyot változtak az internet, illetve a sportcsatornák térhódításával. „Elvileg ma már minden meccset láthatunk. Az persze külön cikk témája lehetne, hogy miként váltson egy átlagember szolgáltatót, ha semelyik rangos sorozatról nem akar lemaradni. Nem várunk azonban annyira egy mérkőzést, mint harminc évvel ezelőtt, hiszen napjainkban nem csak a két nemzetközi kupa döntőjét közvetíti a televízió. Az nem baj, hogy látjuk, a világ hogy focizik és mi hogyan játszunk hozzájuk képest, de észre kell vennünk, hogy a nézőközönség is sokrétűbbé vált. Úgy érzem, ma a legnehezebb feladatom az, hogy élvezhetően kommentáljak egyszerre annak, aki nyolc-kilenc meccset néz meg egy hétvégén, és annak is, aki évente egyet, azt is csak a Loki kedvéért. Belátom, egy komoly Barcelona-drukker többet tud a csapatról, mint én. De a Barca–Stuttgart BL-meccsen fogalma sem lesz az ellenfélről, hiszen az nem is érdekli őt. Meg kell találnunk az egyensúlyt a között, hogy valamit harmincszor elmondjunk, illetve, hogy a kevésbé fanatikus nézőnek kínai legyen, miről beszélünk a közvetítés alatt” – mondta. Az interjú végén arra is kíváncsi voltam, kivel találkozna szívesen a sportvilágból. „Magyar sportolókkal alig készülnek hosszabb beszélgetések a televízióban. Nem hiszem, hogy sokan tudják, pontosan kicsoda, hogy nőtt föl, mit csinált Biros Péter, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázónk. Ezt súlyos problémának érzem. Nem tudom elképzelni, hogy ne lenne rá igény, persze nyilván nem néznék meg annyian a portréműsort, mint az olimpiai döntőt. A külföldi sportemberek közül Michael Schumacherrel, Ronaldóval, vagy David Beckhammel beszélgetnék legszívesebben, visszatérésükről, motivációjukról. Szerintem nem a pénzért szeretnék folytatni...”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!