Ronaldinho előtt még nem zárult be a válogatott kapuja

Ami miatt némelyekben mégis támadhatott kétely az ítélet jogosságát illetően, az a lassan mögöttünk hagyott dekád második felében tapasztalt „hiátussal” magyarázható. Merthogy Ronaldinho varázslatos idények után – s gyorsan szögezzük le: az idei előtt – néhány gyatra szezont is produkált, sokak szemében máig érthetetlenül, s megmagyarázhatatlan módon. Miképpen süllyedhet – önmagához képest különösen – oly mélyre, hogyan felejthet el futballozni egy olyan zseni, mint amilyen a brazil? – kérdezték a talány előtt értetlenül állók. Ám még ha a felvetésben rejlő kritika jogosságát elismerjük is, a Ronaldinhóra szavazók igazát nyugodt lélekkel megtámogathatjuk a magunk részéről: az, amit a dél-amerikai labdarúgás eme sokadik géniusza az évtized egészében, vagyis összességben nyújtott, megérdemelt kitüntetetté, vitathatatlanul méltóvá teszi a World Soccer elismerő címére. A szaklap igazán gondos munkát végzett, hiszen 2000-től mostanáig gyűjtötte be a szavazatokat, melyek alapján a jelenleg az AC Milanban labdazsonglőrködő brazil az évtized legjobbjává választatott.
A március 21-én 30. születésnapját ünneplő játékos, aki pályafutása zenitjén, 2005-ben kapta meg az Aranylabdát a France Football, a másik nagy „ászcsináló” sportújság hagyományos voksolásán, Porto Alegrében született futball-imádó és -űző családban Ronaldo de Assis Moreira néven, akit azonban a világ jó ideje csakis közhasználatú becenevén, Ronaldinhóként ismer. A posztja szerint támadó középpályás a Gremióban kezdte karrierjét, s tehetségére hamar felfigyelvén, 1997-ben már behívták az U17-es vb-re készülő brazil válogatottba. A korosztályos nemzeti együttes megnyerte a tornát, a legjobb játékosnak járó díjat pedig – ki más? - Ronaldinho kapta. Nem is maradt sokáig szülőhazájában, a híresebbnél híresebb kluboktól sorra-rendre érkező meghívások közül végül is a franciaországi PSG-ét fogadta el. Pontosabban a család – benne a később menedzserévé szegődött, s ügyeit máig intéző, érdekeit képviselő, maga is profi focista múltú báty, Ronaldo – bólintott rá a párizsi invitálásra.  2001-ben szegődött el a Paris Saint-Germainhez, amelyet azonban hamar kinőtt: az ő képességeihez mérten a PSG kiscsapat volt, a váltás – látványos fejlődése nyomán különösképpen – elkerülhetetlenné vált. Távozását meggyorsította az a tény, hogy 2002-ben felnőtt-világbajnoki címet nyert a brazil válogatottal, s az újabb kérői hadból ezúttal a spanyol óriásklubok egyike, az FC Barcelona lett a befutó, amely 27 millió euróért igazolta át a franciáktól a brazilt. A katalánok kiváló vásárt csináltak vele, az ő kitűnő játékának hatalmas szerepe volt abban, hogy sokéves szünet után a Barca újfent spanyol bajnok tudott lenni. Ami persze a 2005-ös Aranylabdáért folytatott egyéni különvetélkedésben is jelentőset nyomott a latban. Aztán éppen a Barcelonában tört meg a pályafutása – kívülálló számára váratlan és érthetetlen módon. A szóbeszéd sok mindent felhozott ellene: hogy a sikereket rosszul kezelte, dorbézolni kezdett, belevetette magát az éjszakába, némi gúnnyal mondva: a spanyol állampolgárságot is megkapott Ronaldinho tényleg igazi „lokálpatriótává” vált, miközben
az edzéseket elhanyagolta, erőállapota egyre pocsékabb lett, és mind gyakrabban érték utol a sérülések is.
Ami tény: edzőjével, a végül is menesztett holland Frank Rijkaarddal megromlott a kapcsolata, miként az új trénerrel, Josep Guardiolával sem váltak puszipajtásokká, s elébb csak a cserejátékosok, a tartalékok sorát gyarapította, majd a végén már a mecscsekre benevezettek bő névsorában sem igen lehetett fellelni a nevét. Elkerülhetetlenné vált a kenyértörés, ami be is következett: 2008 nyarán vett búcsút a katalán fővárostól – amelynek elitalakulatával különben spanyol bajnokságot, két spanyol Szuperkupát és legnagyobb haditettként, 2006-ban Bajnokok Ligáját nyert –, s tette át működésének színterét Milánóba, hároméves kontraktust kötvén az itáliai
sztárklubbal. Ahol szintén nem indult könnyen az együttműködés, a beilleszkedés, mi több: nagyon is hosszú időbe telt, mire Ronaldinho összeszedte magát, s végre valóban sorozatban tudott megint olyan míves játékot produkálni, amiért annak idején megkedvelte, szívébe zárta, és a legnagyobbak között helyezte el a futballvilág.
Mindenesetre sajátos „látleletet” adott róla az egykori csapattárs, az AC Milantól időközben Spanyolországba, a Real Madridhoz igazolt Kaká, az egyetemes brazil labdarúgás egy másik kiválósága, aki a köztük levő baráti kapcsolat dacára barátinak aligha mondható minősítéssel „tette helyére” Ronaldinhót:
„Fogalmam sincs, mi történhetett vele, mi miatt esett vissza ennyire a teljesítménye. Három éve gyakorlatilag képtelen igazán kimagaslót nyújtani. Ismét motivációt kell, hogy találjon, hogy aztán újra a világ egyik legjobbjává küzdje viszsza magát. Ronaldinho mindenkihez képest jobban bánik a labdával. Oda lövi, ahova csak akarja, míg én csak szeretnék ilyen képességgel rendelkezni” – nyilatkozta még októberben, a játékostárs „feltámadása” előtt.
Ronaldinho mindazonáltal a tavasz óta a válogatottban nem jutott lehetőséghez, miközben klubjában már meccsek sokaságán bizonyította: okkal játszotta vissza magát olasz együttesébe, a Milan-híveknek, és persze az egyetemesen szép és varázslatos futballimádóknak, a Ronaldinho-féle parádés megoldásokért rajongóknak a szívébe. Akik vélhetően klubszínektől, s nemzeti hovatartozástól függetlenül örömest látnák viszont őt a selecaóban is. Merthogy a mostani, újjászületett Ronaldinhónak ott a helye, nem kérdés.
De mit gondol Dunga, az egykori jeles játékosból lett brazil szövetségi kapitány, aki utoljára idén áprilisban szavazott bizalmat Ronaldinhónak, s azóta nem?  Nos e cikk születésének afféle végszavaként éppen karácsonykor nyilatkozott meg a brazil szakvezető ez ügyben, és szavai a Ronnie-híveknek a megelégedésére szolgálhatnak, de legalább is okot adhatnak a bizakodásra:
„A kapu nem zárult be Ronaldinho előtt – jelentette ki Dunga az itáliai La Gazzetta dello Sportnak. – Még van hat hónap a végleges világbajnoki csapat névsorának leadására. Rá is igaz, hogy nem a múlt számít, hanem a jelen, ami felettébb ígéretes számomra. Pozitív jelek sokaságát látom nála, nagyot javult a játéka, az összpontosítása, az érdeklődése, megint megjelent nála a futballöröm, ez kell, hogy megmaradjon a folytatásban is. Ronaldinho arcáról mindig jól leolvasható, mikor boldog, mert számára a labda maga a boldogság, a futball nem munka, hanem öröm, amikor minden rendben van körülötte. Láttam őt az utóbbi néhány meccsén a tévében, láttam harcolni, futni, s ha kellett, szenvedni is a sikerért. Ez biztató…”                                                                                         

(Jamzon)

 

Ronaldo de Assis Moreira
Született: 1980. március 21., Porto Alegre, Brazília
Állampolgársága: brazil
Magasság/testsúly: 181 cm /80 kg
Posztja: támadó középpályás
Mezszáma: 80
Klubjai:
1997–1998: Gremio (brazil) - 35 meccs/14 gól
2001–2003:  Paris Saint-Germain (francia) – 55/17
2003–2008:  FC Barcelona (spanyol) – 145/87
2008–  AC Milan (olasz) 39/15
 Válogatott meccsek/gól: 87/32
Világbajnoki arany (2002)
Olimpiai bronz (2008)
A spanyol liga legjobb játékosa (2004)
Az Év Labdarúgója (2004, 2005)
A sportági futballszakszervezetnél (FIFPro) az év legjobbja (2005)
Aranylabda (2005)
Az év legjobb támadója az UEFA szavazásán (2005)
A Bajnokok Ligája legjobb játékosa az UEFA szavazásán (2006)
Spanyol bajnok (2005, 2006)
Spanyol Szuperkupa-győztes
(2005, 2006)
Bajnokok Ligája-győztes (2006)
Copa América-aranyérmes
(1999, 2007)
A Konföderációs Kupa győztese
(2005, 2009)
A Konföderációs kupa gólkirálya (1999)
A Konföderációs kupa legjobb játékosa (1999)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!