Rovancs

Valamilyen tettenérésszerű ellenőrzést jelent, és annak szakszerű, hivatalos megállapítását szolgálja, miből mennyi van raktáron éppen, amivel el kell számolni. Ez a rovancs itt van a küszöbön, hiszen Orbán már meg is ígérte, hogy nemcsak nagy nemulass lesz itten, hanem sűrű fésűs elszámoltatás is, de csakis a törvény erejével.
Tehát miből mennyink van? Például magyar állampolgárból évente egyre kevesebb: túl sokan halunk meg, jóval többen, mint ahányan a világra jövünk, és csak azért nem fogyunk még jobban, mert a holtak helyébe mások, élő idegenek jönnek. Ha mégsem ők jönnek, valaki mégis jön, hogyha nem is idegen, mert magyar, akkor is, ha „román” (ahogyan még ma is sokan nevezik az erdélyieket), vagy épp „ukrán” (kárpátaljai magyar).
Ráadásul ugye a statisztikusok módszertanilag talán helyesen, mélyebb tekintetben igen helytelenül (forrásomat csak így idézhetem, szó szerint egy kissé mégis durva lenne) valamiért magyarnak számolják a hazai németet és szerbet, a zsidót, a cigányt meg a többit, úgyhogy tehát mi igaz magyarok még ennél is sokkal kevesebben vagyunk, ahogyan azt nemrég valahol olvastam. Emlékszem rá, hogy hol, de ennyi is elég.
Állampolgárságból egyelőre jelenleg csak egy van, mércéből azonban kettő is. Már ha jól számolunk, s ha a kettő tényleg kettőt jelent minden hétfőtől vasárnap estig. De ez elmúlt évünk tapasztalatai nyomán rögtön ki is zárható. Nemcsak a tízes, meg a speciális saját politikai, némiképp rugalmas, tetszés szerint bevethető számrendszerek miatt, hanem főleg azért, mert hát miért éppen tavaly beszéltünk volna egy nyelven?
Pedig a közös nyelv (a közösség történelmi és érzelmi összetartozás-tudata mellett) a magyar kulturális nemzetnek is alapeleme volna, de erről majd később. A kettős mércéről frissiben annyi maradt meg bennem, hogy valami olyan csúnya, mi több, gyalázatos eszköz, amit Balog Zoltán szerint velünk, magyarokkal szemben Elie Wiesel is kedvvel alkalmaz.
Szóval a rovancs. Nemrég olvastam a Nyugat képeskönyvében, hogy Füst Milán egyszer ezzel fordult a nagy szerkesztő, Osvát Ernő feleségéhez: nehéz lehet vele élni… Nem, nem nehéz, mondta az asszony, csak hát lehetetlen. Így vagyok én már egy hete az évértékeléssel, mint önálló intellektuális médiaműfajjal, aminek pedig épp most van a szezonja (a magyar emberek közül máris sokakat csigázó „országértékelésre” még várnunk kell, tavaszig tartsunk ki).
Honi nyilvánosságunknak kopár vidékein
szerteszét zavart közgazdászok, szomorú kereskedelmi szóvivők, bölcs politológusok, de az unott politikusok is, és egyéb celebek egyre csak „évértékelnek”. Közben persze a politikusok mind vadabbakat mondanak, tekintve, hogy miután még nincsen kampány, máris kampány van. (És mi az, hogy máris? Kampány van itt 2002-től kezdve.) De a többiek is megingathatatlan önbizalommal elemzik a jelen siralomvölgyét, világítanak rá múltra és jövőre, akár eszükbe jut bármi is, akár nem, miközben az anyanyelvvel folytatott kitartó küzdelemben rendszerint alulmaradnak.
Ami engem illet, nem vállalkoznék az ország értékelésére, nem vagyok én se volt, se leendő miniszterelnök. Még a minket most itt hagyó esztendő mérlegét sem merném csak úgy magabiztosan megvonni, hogy sietve közöljem ítéletemet, meghatározó irányt mutatva a magyar emberek millióinak. Minek, hiszen együtt éltük át, még ha úgy is látszik, hogy mégsem ugyanazt.
Pedig kéne irány, nekünk már rég igazi vezér kell, megmondta a Zöld Televízió műsorvezetője is, hogy tudniillik mikor már lesz végre magyar vezényszóra jobbra át, balra át? Talán még kétszáz év, mondta búsan a telefonáló, amikor már nemzetként is merünk viselkedni. De nincs annyi időnk! Akkor alkotmányozó nemzetgyűlés kell, és akkor már nem ez a magyarországi parlament, magyarországi kormány lesz (nem magyar, hanem csak magyarországi, ugye érti, hangsúlyozza ismét lágyan a telefonáló, nehogy tényleg félre lehessen érteni). Én azonban nem mutatok irányt, a vezényszót kiadják majd mások, megelégszem egy lanyha rovanccsal, még ha nem is teljes készletünkben.
A kettős mérce mibenléte után nézzük csak a kettős állampolgárságot. Nemrégen a Fidesz benyújtotta róla javaslatát az országgyűlésnek. Ilyen persze van a magyar jogban, de hát nem is erről, hanem a 2004. decemberi névszavazás légkörének fölidézéséről volt szó.
Amint sebtében „szétnyomták” az anyagot a saját (nemzeti) és az ellenoldali (bolsevista, liberális, tessék választani) sajtónak, amint lábra kaptak az előre legyártott hírek, s itt is, ott is rendben lementek a kettős állampolgárságot taglaló hosszú, drámai beszélgetések a saját (nemzeti) és az ellenoldali (bolsevista, liberális, semmiképpen sem nemzeti) televí-ziókban – már vissza is vonták.
Még a drámai beszélgetések ismétlései is alig mentek le, akkor hát miért? Hát mert, hogy mi – ezekkel? A szocikkal meg a többiekkel soha… Ne ezek adjanak („Gyurcsány, és meghosszabbított karja, Bajnai”) kettős állampolgárságot. Majd mi, kétharmados többség birtokában.
Úgy látszik, közben egy egész ország elfelejtette, mintha soha meg se történt volna, amit akkoriban látott-olvasott. Hogy mi történt anno a státustörvény idején. Elfelejtette, hogy 2001-ben, amikor a javaslat mellett érvelt, és a fölösleges gyanúkat oszlatta, az Orbán vezette magyar kormány mit is írt le hivatalosan a Velencei Bizottság számára. Ezt írta: „A törvény, mint a magyar jog egésze, elismeri a szomszédos államok területi integritását, semmilyen módon nem ismeri el viszont a területi revízió gondolatát és a kettős állampolgárság fogalmát.”
Ez a levél 2004-re valahogyan eltűnt a Külügyminisztérium irattárából, az átadás-átvételkor ugyanis hiába keresték. Ma már csak az Európa Tanács jogi albizottságaként működő Velencei Bizottság honlapján lehet rálelni, ott meg egész nyugodtan ott lehet, úgyse olvassa a kutya se.
Ugyancsak egy egész ország felejtette el szép csöndben azt is, hogy a népszavazást annak idején „a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő” Patrubány Miklós és társai kezdeményezték. Az a Patrubány, akinek a Magyarok Világszövetsége elnökévé való megválasztását megpróbálta Orbán minden eszközzel megakadályozni, és amikor mégsem sikerült, megvont tőlük minden támogatást. E mögé a kezdeményezés mögé állt oda december 5-én Orbán, ezt tette a Fidesz hivatalos politikájává, amikor a bel- és külhoni magyarokat beleültette a Magyarok Világszövetségének a hintájába.
Erre mondott nemet az MSZP, hiszen hogyha Orbán bármit is támogat, Gyurcsány már csak ezért sem mondhatja ugyanazt. Egyébként se nagyon támogatta volna, ám hangos és heves nemet mondása most sem a Fidesznek ártott, hanem az MSZP-t tette ismét lehetetlenné.
Miről is szólt az a híres levél? Arról, hogy Orbánék javaslata „semmilyen módon nem ismeri el […] a kettős állampolgárság fogalmát.” Most tehát csupán azt vonták vissza, ami a határon túli magyarok kettős állampolgárságát elvileg megadta volna, tekintve, hogy nincsen fundamentuma. Ahhoz képest, hogy nincs neki, erős volt a benyújtás, csöndes a visszavonás, és igencsak hangos az indoklás, hogy mégis miért nem (magyarul: most mégse, majd később).
Nem az hát a kérdés, miért vonták vissza, hanem az, miért nyújtották egyáltalán be. A rovancsnak csakis akkor nincs semmi értelme, ha teljesen mindegy, hol és mikor miből menynyit találunk, mert akikhez szólunk, úgyis csak azt hallják meg, amit akarnak.

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!