Elmúlóban a polgárpukkasztó módi

z Kati, tudja, mi az, hogy masamód?
– Az csak természetes! A kalapos lányokat – mármint a fejfedők készítőit hívták így régen… Kitanultam magam is! Mert érdekelt, mint minden igazi kézművesmunka, amely egyszerre veszi igénybe a szellemet és a két kezet… Nagyon érdekes családba születtem bele: mindenki rendkívül kreatív volt: még édesapám is – aki „deklasszált” arisztokrataként egy jó darabig nem dolgozhatott jogászként – tudott szabni, varrni. Előfordult, hogy ha valahová mennünk kellett, előkapott egy régi, szép anyagú valamit, s varrt belőle mindhármunknak – a két bátyámnak és nekem – egy-egy kabátkát. A nagyanyáink – különböző módon – csodálatosan kézimunkáztak. Egyikük a munkás, hihetetlenül finom „úri hímzéseket” tudta nagyon, a másik, a falusi meg a vastag fonalas, nagyléptékű hímzéseket. Anyai nagynéném Pécelen apácákhoz járt iskolába a 20-as években, ahol úgy megtanult varrni, hogy a faluja, Kamond nagybetűs varrónője lett – túl azon, hogy fantasztikusan gyakorolta a főzőtudományát is! Más világ volt akkor: nagy becsülete volt a kézművességnek. Az édesanyám tűzről pattant parasztlány volt, akinek a talpraesettségén az egész család léte múlott, s aki túl azon, hogy egy hivatalban dolgozott, mindenféle praktikus dolgot tudott. Így a díszkertünkben a virágok mellett mindenféle zöldség nőtt. Soha nem láttam munka nélkül. Olyan hihetetlen vitalitása volt, hogy rá nyugodtan elmondhatom: még az Antarktiszon is tudott volna búzát termeszteni… Ha tévét nézett, kötött, s élete végén gobelineket készített. Kétezernégyes kollekcióm bemutatásakor úgy kezdődött a show, hogy „elloptam” egy díszpárnáját, s neki meglepetésként, abból készítettük a nyitóruhát. Boldog vagyok, hogy képességeiket – ha bennem öröklődtek – én tovább tudom adni.
z „Sümeg a bölcsőm” – mondta.
– Valóban, hihetetlenül kötődöm a városhoz mindmáig. Az volt számomra a világ közepe. Aztán egy villámgyors váltással alig egy évvel az érettségit követően Budapestre jöttem, belevágva az ismeretlenbe. A mai önmagamban is – úgy érzem – sok bátorság és kezdeményezőképesség van, de akkor az nagyon nagy dolog volt. De jól döntöttem, hogy „megszöktem”. Sokáig szabadúszó iparművészként dolgoztam. Tulajdonképpen egészen 1994-ig „ellenálltam” a divatnak… Onnantól fogva viszont ebben kamatoztatom mindazt, amit tudok. 1998-tól már – az első párizsi bemutató óta megjelenik változó helyszíneken, nemzetközi porondokon a márka – nagyon fontos számomra a „stratégia”: nem az, hogy bekerüljünk a luxusáruházakba, hanem az, hogy az egyedi vevőket, akik a kézműves öltözködés hívei, megtaláljuk.  Most van egy nagyon izgalmas feladatom: nagyszabású jubileumi ünnepségsorozatra készül a Pannon Filharmonikusok, a kultúra fővárosa, Pécs szimfonikus zenekara 2010 januárjától 2011 decemberéig, alapításának 200. évfordulójáig. Számukra – főként férfiak számára – készítek öltözékeket. A Magyar Kultúra követeként most Pécsnek és a pécsi zenekarának leszek követe: a Zsolnay ékszereinkből kiindulva a Pannon Filharmonikusok Eozin elnevezésű – a Vartha Vince által feltalált eozin sejtelmes színvilágát idéző anyagok felhasználásával készülő – ruhakollekcióját tervezem. Számomra megtisztelő ez a feladat. Pécs fontos része az életemnek: évekkel ezelőtt az egyetem talárjait is én terveztem.
z Mi lesz az idei divat?
– Nagyon, de nagyon nehéz nekem a „divatról”, mint gyakorlati fogalomról beszélni, mert azt kell, hogy mondjam: bár természetesen ismerem, igazából nem elemzem a divattrendeket. Van egy saját logikám, aminek alapján a magunk munkáját építgetem. Ahogy a honlapra is írtam: élvezem, ahogyan állandóan kalandoznak a gondolataim, amelyeket legjobban a textil nyelvén tudok kifejezni. Úgy látom, hogy szerencsés fordulat van most a divatban, ez a lerongyolódott, agyonhasználtnak tűnő – sokszor méregdrága – „polgárpukkasztó” módi elmúlik. Azt remélem, hogy jön a normális elegancia. Borzasztóan sok filmet nézek mostanában a 60-as, 70-es évekből: azt a finomságot, amit ez a sokkal szegényebb korszak tükröz, jó látni. Akkor – nem csupán nálunk nem, de Amerikában – sem beszéltek milliárdokról, legfeljebb milliókról, sokkal szerényebb léptékben gondolkodtak, és éltek akkor is az emberek. A gazdagság fogalma is más volt, de az eleganciájé is: annak a nem olyan sok ruhának nagyobb volt a becsülete, az értéke, de a finomsága is, mint a mai „cuccokéi”. Azt várom, hogy 2010, az új évad meghozza a változást: legyen kicsit kevesebb, de jobb!
z Ezt hívjuk „válságdivatnak”?
– Nem tudom… Lehet. De mindenképpen úgy gondolom tervezőként és nőként egyaránt: bizonyos tisztességtelenség van abban, hogy az embereket belehajszolják az állandó vételkényszerbe, mert mindig jön valami vadonatúj, s akkor a régit ki kell dobni. Én világéletemben  azt a vonalat képviseltem – s a mi ruháinknak az üzleti logikája  azért nem „modern”, mert ezek akár nyolc-tíz, sőt több éven át is ruhák –, hogy munkáim időtállóak, s bizonyos értelemben kortalanok is, s közük van a viselő személyiségéhez. Ezt szeretem bennük. Ha „válságdivatnak” lehet nevezni, hogy egy értékesebb, munkásabb valami jön be a divatba is, akkor az jó tartalom! Sokszor előfordul, hogy az ember érzelemből, mintegy „beindulva”, valamire rákattanva vesz meg egy darabot. Ez rendjén is van. Csak sokat dolgozni azért, hogy az ember megvegyen valamit, ami aztán kidobható – az pazarlás. S nagy híve vagyok annak, hogy egy jó alapanyagból készült „örök darab” hosszú ideig szerethető legyen a ruhatárunkban!
z Jó alapanyag… Egész Európa azon van kiakadva, hogy halódik a textil- és ruhaipar…
– Ez sajnos már nagyon régi, lezajlott folyamat… Több évtized alatt egész egyszerűen feladta a bástyáit
Európa, benne Magyarország is. Szóval ez nem csak a mi problémánk, hanem Olaszországé, Franciaországé, Spanyolországé, Portugáliáé elsősorban: a textilipar és a kézművesipar keletre, Távol-Keletre tolódott, ennek részben gazdasági okai is voltak, hiszen ott sokkal olcsóbb a gyártás. De azt hiszem, ebben az is szerepet játszott, hogy otthon, a saját országaikban tudjanak dolgozni a kínaiak, indiaiak – s ne jöjjön feltétlenül mindenki Európába. Ma már – talán még nem a veszett fejsze nyele – több mediterrán államban rengeteg energiát, sőt állami támogatást fordítanak arra, hogy ezeket a hagyományos iparágakat megpróbálják feléleszteni, megőrizni. Ugyanakkor tudható: tízezrével mentek tönkre a kis- és középvállalkozások a kontinensen. A változás lassú lesz, de szükséges: nem lehet Európa csak fogyasztó, muszáj, hogy legyen termelése is! Úgy gondolom, hogy ez az elkövetkező évtizedek dolga lesz. Ugyanakkor nagyon jó a tapasztalatom a távol-keleti kézművességgel kapcsolatban: részt vettem a sanghaji Fashion Week divatrendezvényen egy kínai tervezővel – most éppen közös márka létrehozásán dolgozunk –, s láttam, milyen hihetetlen vasakarattal, szorgalommal, precizitással  munkálkodnak. Azt kell, hogy mondjam, az a szorgalom és alázat, ami ott van, az megérdemli a feladatot. Mi azért itt, Európában nagyon sok mindent elvesztettünk: a hozzáállás is – sajnos – nagyon más már nálunk…
z A lánya hogy öltözik?
– Úgy, mint majdnem minden egyetemista… Praktikusa, diákosan. Ő elfogadja, hogy az édesanyjának ez az „önmegvalósítása”, vagy ha úgy tetszik: mániája.
z S a magyar nők?
– Erre is nehéz válaszolni… Jóval kevesebb pénzből öltözködnek, mint a nyugat-európai, vagy pláne amerikai nőtársaik, de ötletesen. Nagyon sokáig hiánygazdaság volt nálunk, aztán meg kellett tanulni élni azzal, hogy már van választék. Meg kellett tanulni – választani. Úgy érzem, hogy a magyar nők rendkívül jó ízléssel bírnak – de ez nem csak rájuk vonatkozik, hanem a kontinensünkre, a tágabb környezetünkre is. A hazai hölgyek nincsenek lemaradva a nagyvilág divatvonulatától, vannak extrém jó, s szélsőségesen rossz példák is persze. A globalizációnak megvan az az előnye, hogy ma Cegléden egy nő ugyanúgy öltözik, mint egy nürnbergi, vagy baltimore-i. A különbség csupán abban van, hogy ott, távolabb egy több évtizedes fogyasztói szemlélet vezérli őket. S bár a globalizáció sok mindent uniformizál, de igenis megvannak azok a törekvések, hogy a tervezők, valamint az a bizonyos „utca embere” visszanyúl a gyökerekhez, s tért hódít a nemzeti jelleg. Ez jó. Így lehet divat egy gyönyörű zsinórkötés is. Az a jó, ha az emberek – különösen a nők – az érzéseiket, a velük történő dolgokat is mintegy „beépítik” a ruhatáraikba. Magam is ilyen alkotó vagyok. Így volt már olyan kollekcióm, amely a nagyszüleimről szólt, máskor meg a tenger, egy erdő, nyaralás emlékeit idézem fel. A „tervezett divatra” sokszor azt mondják: hordhatatlan. A munkáim lényege a hordhatóság. A divat szerintem az, amit viselnek az emberek, ami „megy” az utcán. A divat  szerintem összeköt, és nem kirekeszt. Egy-egy női  vagy férfi öltözéknek a funkciója és a formája olyan egység, amely az ember mindennapjaihoz hozzátesz. Ahogy megkülönböztetünk alkalmi és hétköznapi pillanatokat az életben, ugyanúgy az öltözködésben is érdemes ezt tenni. Egy francia ember – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi – , ha éppen divathét van Párizsban, ugyanúgy megnézi a kollekciókat, mint mondjuk egy futballmeccset vagy teniszmérkőzést a Roland Garroson. Mert tudják, a gazdaságuk részben arra épül, hogy a divat jól működik, vagy nem jól működik. A tudatukban a „termék”, amit a divat teremt és forgalmaz, hozzátartozik az ő nemzeti büszkeségükhöz. Ebből a szempontból ma még Magyarországon másként gondolkodunk. Egy divattervezőnek szerintem az a feladata, hogy „fantáziáljon”, s teremtsen nagyon hordhatót és nagyon hordhatatlant, hogy felhívja a figyelmet – s majd az emberek döntenek arról a „társadalmi-gazdasági szerepvállalásról”, amit a tervező eléjük tár. A divat szerintem olyasmi, amivel megpróbáljuk – ha akarjuk – a saját identitásunkat is meghatározni: össznépi nyelv, amit szinte mindenki vagy legalábbis majdnem mindenki ért a világon. Én nagyon kevés „divatanalfabétát” ismerek…
z A francia nőkre szokták mondani, hogy a semmiből is divatot teremtenek. Hogy látja ezt Budapestről, Párizsból, Sanghajból?
– Azt hiszem, ez szlogen. Ugyanúgy, mint amikor azt mondták, hogy „Budapest Kelet-Európa Párizsa”. Ráakasztgatunk mindenre jelzőket mintegy igazodásul. A francia nőknek az a hihetetlen nagy előnyük, hogy vagy másfél száz éve ott termett meg a divat. De nem az alkatuk és a kreativitásuk a feltűnő a számomra, hanem az, hogy képesek tíz fokban is egy szép magas sarkú papucsban – esetleg még mezítláb is – ott topogni a buszmegállóban, s rajtuk a tök egyszerű „kisruha” jobban megmutatja a nőiességet, a szexiséget, mint mondjuk, egy túldíszített öltözék.  Az olasz nők külön téma: képesek nercbundában kimenni a piacra – halat venni.
z Témánál vagyunk! Bunda! Az állatvédők kénköves ménkűt fújnak miatta…
– Azt hiszem, hogy ebből bizony nagyon sok az afféle értelmiségi fanyalgás, túlzás. Az életnek van egy természetes logikája évezredek óta, s amíg az ember eszik húst, addig annak van mellékterméke – bőr, szőrme is, amit fel lehet és kell használni az öltözködéshez is, főként, ha az időjárás is megköveteli. De nyilván nem tudom elfogadni, hogy ha abnormális luxusból pusztítanak el állatokat, vagy tenyésztenek iszonyú körülmények közt, csak azért, hogy valakinek legyen milliárdos bundája.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!