Blognyitó

Baloldali és liberális
barátaim gyakran kérdezik, hogyan vagyok képes higgadtan olvasni a
legszélsőségesebb szövegeket is, amelyek sajnos – kivált az internetes
fórumokon – egyre szaporodnak. A jobboldali publicisták olykor elképesztően
személyeskedő durvaságaira csak legyintek, utóvégre a stílus az ember. Sajnos
nekik hiába is mondanám a Feltartóztatás
doktrína atyjának, George Kennannak a hidegháború során elhangzott
figyelmeztetését: nem szabad az ellenséget dehumanizálni, mert az minket is
dehumanizál. Arról nem szólva, hogy egy országban élünk, többségünk csupán
politikai ellenfele a másiknak. De ne tagadjuk: vészesen szaporodik azoknak a
tábora, akik tovább éltetik a huszadik századi szélsőjobb, magyarul nyilas
mentalitást (szélsőbal a közelmúlt története folytán egyelőre elenyésző, de a
dolgok logikája szerint ez is feltámadhat, s akkor kezdjük elölről…) Barátaimat
azzal szoktam nyugtatni, hogy apáitok, nagyapáitok sokkal sanyarúbb helyzetben
voltak kénytelenek hasonlókat olvasni, hallani. De tényleg aggasztó, hogy az
internetes fórumokon – a szövegből kitetszően – fiatal emberek hirdetnek
újnyilas eszméket.

Engem mégsem ez zavar,
végtére is szakmám része minél többet elolvasni. Washingtoni tudósítóként
rendszeresen elúsztam az anyag leadásával, mert reggel (a hatórás
időkülönbséggel verve) túl sokáig bújtam a lapokat, nemcsak azt olvasva el,
amire aznapi munkámhoz szükség volt. Ráadásul, nem dicsekvésből mondom,
meglehetősen gyorsan olvasok, átfutja a szemem a cikket, s csak akkor nézem át
alaposabban, ha feltűnik valami érdekes: a szélsőséges gyalázkodások az
unalomig egyhangúak. Azzal viszont igenis dicsekszem, hogy a legritkábban
siklik át a szemem olyasmin, amiről tudni kell.

De végre a tárgyra: ami
igenis felbosszant, vagyis kihoz a sodromból, az a teljesen értelmetlen, nem a
politikai acsarkodásba illő, ha úgy tetszik, öncélú vagdalkozás. Amire sajnos
mindkét oldalon sokan hajlamosak. Legutóbb egy – pályatársait folyton a nemzeti
számonkérőszéknél feljelentő – tollforgató miközben két tévést támad, ami
rendben, nyilván ez a dolga, odavet egy félmondatot arról, hogy Vitray
„levakarhatatlan” a képernyőről. Soha sem voltam jóban Vitrayval, viszonyunk
kollegiálisan szívélyes maradt, s még csak nem is hozzá közelítő korom miatt,
de éktelenül felháborodtam. Túl azon, hogy a CBS tévéhálózattól tavaly ment
„nyugdíjba” 87 évesen Mike Wallace, s a pénzre igazán ügyelő amerikai
kereskedelmi nagytévéknél jó néhány Vitranál is idősebb rendszeres, tehát nem
csupán olykor beugró szereplő akad, micsoda hihetetlen, akár embertelennek is
mondható megfogalmazás ez egy idősebb kolléga bántására. S most ne jöjjön nekem
azzal, hogy ő a fiatal Vitrayt is utálta! Tamás vitathatatlanul a magyar
Mr.Televízió, aki szerintem Amerikában is A Vitray lett volna, ha oda születik,
merthogy született tévés. Fel nem foghatom, miért kellett „csak úgy”
belerúgni.