Kedves Naplóm!

Mert ezek szerint, ha van fő, akkor vannak al-, netalán segéd, kisegítő, hobbi stb. boszorkányok is. Fura foglalkozás ez így a XXI. században, amikor jó pár száz évvel ezelőtt egy bizonyos Könyves Kálmán állítólag kijelentette, hogy boszorkányok pedig nincsenek.
Vajon mi lehet az oka, hogy manapság egyre többen hisznek a jóslatokban, az újságokban olvasható horoszkópokban, a csodákban, a csodatevőkben, mint a saját akaratukban, képességeikben? Miért várunk a szánkba ritkán berepülő sült galambra, és vajon miért hiszünk a mesékből feltámadó boszorkányokban, akik régebben csak hátrányos helyzetű fiatalkorúa-kat – Hófehérke, Jancsi és Juliska – ijesztgettek a mesemondók fantáziája szerint?
Talán azért, mert szeretnénk hinni a mesékben, ahol a végén minden szépre, jóra fordul, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.
Igen, azt hiszem, nagyon is szeretjük a meséket. Legyenek bár brazil szappanoperák vagy magyar celeb-történetek. Emlékszünk még, amikor gyűjtöttünk a kis rabszolgalány, Isaura felszabadítására, akinek pedig a szeme sem állt jól vagy Esmeralda szemműtétjére, mert ő nem is nagyon látott a szemével; és izgalommal néztük, amint nem gusztusos Dániel feleséget választ olyanok közül, akiket takarítani sem engednénk be a lakásba; egyet dobban a szívünk „Charles”, Claudia és Dávid szerelmi történetén; egyszóval faljuk a meséket „Barátok közt” ülve, télen-nyáron, „Jóban-rosszban”.
És idén új mesére várunk, hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán, és ez az ország – mint Csipkerózsika, aki hosszú álmából ébred – szép lesz újra, és boldogan él majd. Meseírók már készítik a tollukat, új hősöket találnak ki igazi hőstettekkel, a múlt csúnya sárkányaival, szörnyeivel, akik – lám-lám – legyőzettek.
Persze van olyan mese is, amelyik úgy kezdődik, hogy „hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt”…

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!