Modellezők, megbüntetők

A Fidesz ugyanis eleddig pompásan megélt abból, hogy miközben sikeresen egyben tartotta a maga szavazótáborát, a szocialistáké csalódott és jórészt szétszéledt. Régi recepttel próbálkozott Orbán és pártja: minél kevesebbet, avagy inkább lehetőleg semmit sem elárulni igazi terveikből, semmitmondó, sőt elemeiben is ellentmondó általánosságokat hirdetni, s így csusszanni be a hatalomba. Hogy aztán megint érvényesüljön az egyik túl őszinte emberük emlékezetes 1998-as mondása: más a választási és más a kormányprogram. Három évtizeddel ezt megelőzően bevált ez Nixon amerikai elnökjelöltnek is, aki megúszta a kampányt a vietnami háború befejezését ígérő „titkos tervét” emlegetve, s aztán a Fehér Házból további majd öt éven át folytatta a hadakozást.
Sokat beszélni és minél kevesebbet mondani – ez e taktika lényege, ezért nincs esze ágában sem Orbánnak tisztázni bármit is a sok – szakértők szerint tarthatatlan – ellentmondásból. Csak néha kottyintják el magukat, mint történetesen ő is 2008 tavaszán zárt ajtók mögött (a Kéri-körben), zuhant is rögtön a népszerűségi mutatójuk. Ha meggondoljuk, hogy ott a pártelnök hírek szerint, ám feltűnően nem cáfoltan kifejtette: ellentétben a szocialistákkal, akiknek fő bázisuk az inaktívak (elsősorban a nyugdíjasok) tábora, a Fidesz kormánya az aktív korosztályoknak kíván kedvezni, akkor Varga fejtegetése nagyon is ebbe illik. Miként évtizede az Orbán-kormány döntése is a nyugdíjemelés mértékének csökkentéséről, ami akkor „csak” ötvenmilliárdnyi elvonás volt, ám az elmaradt növelés évről évre halmozódó veszteséget jelentett az érintetteknek.
Eszembe a svéd modell hallatán a vicc plébánosa jutott, aki a kérdésre, miért nem harangoznak, így felelt: ennek ezer oka is van, az első, hogy nincs harang… Szóval az első ellenérv, hogy ez nem Svédország. Más gazdasági helyzet, életszínvonal, demográfiai állapot, s sajna élettartam is. Ne tévedjünk: korántsem ostobaság ez a modell, s még az is lehet, hogy hosszú távon tényleg előnyösebb lenne az országnak. Ám a mi idősebb nemzedékeinket ez nem vigasztalja, kivált olyan élet vége táján, amelynek során nem is egyszer ígérték nekik ezeket a hosszú távú előnyöket (kezdve még Rákosival, aki fennen hirdette, hogy nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot). Mellesleg meglehetősen ironikus, hogy a balliberális kormányzat reformterveit ádáz dühvel támadó és a nyugati modellek szolgai átvételén gúnyolódó Fideszben most valami hasonlón törik a fejüket.
Mármint annak a Varga-interjúnak a tanúsága szerint, amelyet másnap ő maga úgy próbált cáfolni, mintha nem is ő mondta volna: szó sincs róla, semmiféle modell bevezetését nem tervezik. Hogy akkor miért beszélt róla a gazdasági lapnak, amelynek nyilván nem populista szólamokra fogékony olvasói vannak? Még pár nap, s azt nyilvánítják a jobboldali kampfblattokban nemzetellenesnek, aki szóba meri hozni a megjelent interjút. Segít nekik ebben a felületes (avagy már helyezkedő?) bulvármédia is, amely úgy tálalja a svéd modell megemlítését, mintha az csupán a szocialisták vádja volna és nem a Fidesz-alelnök kifejtett véleménye.
A sietős cáfolási kísérlet érthető: más sem hiányzik Orbánnak és titkolt terveinek, mint az, hogy idő előtt belelássanak kártyáiba. A pénztártól, vagyis az urnáktól való távozás előtt. Csak hát egy megjelent Varga-interjút vele magával hiteltelenítve is nehezebb „kiretusálni” a kampánytablóról, mint a csupán forrásokra hagyatkozó értesüléseket szóvivőileg lekezelni. Nem csoda, hogy a pártelnököt egy ilyen szombati lapértesülés szerint tanácsadói nagyon lebeszélnék a kormányfőjelölti tévévitáról. Mert azért az arcra szegeződő kamerák előtt nehezebb letagadni dolgokat, pláne lobogtatható interjúkat. Mindenesetre szórakoztató lenne hallani a vitától való megfutamodás érveit olyasvalakitől, aki 1998 tavaszán oly ékesszóló egész oldalas újsághirdetésekben követelte Horntól e szópárbajt, mint elengedhetetlent a választó nemzet számára. S ha valóban megpróbálna kitérni, a szocialisták bízvást követhetnék Clintonék 1992-es példáját, akik csirkemaskarás figurát küldtek az elnökjelölti tévévitától ódzkodó idősebb Bush kampánygyűléseire, lévén Amerikában a csirke a gyávaság jelképe. Az akkori elnök stábja hamar rájött, hogy nem tesz jót a minden tévéhíradóba vágóképként bekerülő alak, s belementek a vitába. Gondolom, nyúlmaskara nálunk is akad.
Arra persze kíváncsi volnék, hogy tűrnék megjelenését a jobboldali gyűlésezők, akik oly előszeretettel (és minden jel szerint szervezetten) zavarták meg Gyurcsány fellépéseit. De ezzel is ízelítőt kaphatnánk az ő demokráciafelfogásukból. Bár kétségtelen, hogy ebben az egyben, a politikai ellenfelek fenyegetésében nem árulnak zsákbamacskát. Magára adó – avagy kollégáival versenyben álló? – jobboldali publicista manapság már nem ír cikket büntetések, magyarán megtorlások kilátásba helyezése nélkül. Pénteken egy országos lap szerkesztői képesek voltak megjelentetni olyan szóömlenyt, amely szerint a baloldal politikusait az Andrássy út egyik, médiaszereplőit a másik oldalán kell majd a fákra fellógatni, no persze nem nyakunknál fogva, mint vérmesebb (névtelen) internetes beírók vágyaiban, hanem „csupán” a középkorból ismert „szégyenkosárban”. Hogy a jobboldalon sok középkorian gondolkodó van, azt készséggel elhiszem éppen ennek a lapnak, de ismét a vicc plébánosára utalnék: a mai Európában már nincs középkor.
Így például egy uniós (és NATO-tag) országban némely jobboldaliak minden erőfeszítése ellenére is nehéz lenne jogi formulákba önteni azt a vádat, hogy teszem azt jelen cikkem is „nemzetellenes”, újságunkról nem is szólva. Mert amennyiben a szerző és szerkesztői volnának a magyar nemzet, akkor vitathatatlan, hogy gúnyt űzök belőlük, amint azt szemünkre hányja. De egyszer már elárulhatnák, hogy miért „nemzetellenes” az, aki a jobboldalt és annak vezető pártját, pláne vezérét bírálni meri? Hogyne, mind a jobb-, mind a baloldal múltában akadtak számosan, akik magukat és pártjukat tekintették a nemzet (a nép) egyedül feljogosított, érdekei kizárólagos képviselőjének, ám a mai Európában, s egyáltalán: a demokráciában ez valahogy nem megy. Már csak pusztán azért sem, mert a „párt” szó maga utal a „részre”, tehát többpárti rendszerben lehet többségbe kerülni, de nem lehet elvitatni a kisebbség jogait, benne bizony a többség bírálatát. Egyébként mintha a mai ellenzék meglehetősen hatásosan élne e jogával…
Bevallom, unalmas ez a folytonos fenyegetőzés, s tragikomikus is, hiszen éktelen jobboldali felháborodás fogadja, ha valaki meggyanúsítja őket diktatórikus, vagy akár csak tekintélyuralmi szándékokkal. Holott éppen a saját megnyilvánulásaik alapján e gyanú sajnos jogos. Vajon hová tegyük a társpárt (magát keresztény lándzsának minősítő) elnökét, aki a maga büntető buzgalmában kirúgni ígéri az igazságszolgáltatás „szabotálóit”? Lám, a hasonló mentalitás visszahozza a múltból a régi szavakat is, szóval csak nézze meg magát az a jogász (nyomozó, ügyész, netán bíró is), aki „szabotálni” meri majd a nemzetellenesek megbüntetését. E serkentett buzgalom a történelmi tapasztalatok szerint koncepciós pereket szokott szülni, viszont valahogy azok sem illenek bele a mai Európába. Tessék már elárulni, az is nemzetellenes okvetetlenkedés, ha valaki éppenséggel ilyen idők és viszonyok újraéledésétől félti nemzetét?
Csak az a gond, hogy e folyamatos fenyegetőzés öngerjesztővé vált, miként az is, hogy a jobboldali média évek (tehát nem csupán a világválság kitörése) óta az ország végromlását hirdeti. S tudatos kártevéssel vádolja a baloldalt, ami különben megint csak régi rossz idők divatja volt. Így az sem csoda, ha bőszebb jobboldaliak bosszút lihegnek és megtorlásra vágynak. Hogy ez is (a cigánybűnözés populista kipécézésén túl) segítette honi újnyilasainknak megerősödését, az aligha vitatható. S persze, ahogy szintén történelmi példákból tudjuk, a „radikálisok” szóhasználatának átvétele valójában nekik kedvez, előáll a megfogtam-de-nem-ereszt jellegzetes esete. Ha tényleg megszerzik a kormányhatalmat, vajon hogyan parancsolják visz-
sza a palackba az önjáróvá vált szellemet?! Csak halkan említeném, hogy minden tekintélyuralom nyitányán sokan hitték naivan: meg lehet állni az ördögi spirálban.
Ellenben a baloldali gondolkodásúak, akik pár éve még vitathatatlan többségben voltak, legalább tudhatják, hogy ők voksukkal akár meg is állíthatnák e veszélyes – és tényleg nemzetellenes! – belesodródást az ördögi körforgásba. Valamint az olyasfajta modellkísérleteket is, mint amilyent – mielőtt tanait visszavonta volna – Varga vetített előre, amúgy újfent bizonyítva, hogy a jobboldal pártjai (amint világszerte) mégiscsak a tehetősebb rétegek érdekképviselői, kormányon bizonyosan, ha kampányban persze nem is. Még bőven lenne idő a baloldaliaknak észbe kapni (és nem hallgatni azokra, akik a minél rosszabb, annál jobb elv hívei). Még van módjuk  meghiúsítani a titkolt modelleket és a nem is titkolt koncepciós pereket. Feltéve, hogy áprilisban sokan lesznek és – elegen.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!