Hogyan függ össze a sikeres házasság a fogmosással?

A teológus szerint a feleségverést természetesen semmilyen vallás nem engedi meg, s normális ember senkit nem üt meg, semmilyen ideológia nevében. A pszichológus azt emeli ki, hogy az egyenrangú kapcsolatokban a játszmák játékosabbak, a nehezen működő, féloldalú viszonyokban pedig végtelenül eldurvulhatnak.
„A férfinak joga, sőt kötelessége időnként megverni asszonyát” – idézte nemrég a Metazin webportál a szatirikus ausztrál New Matilda cikkét, amelyben Ben Pobjie a feleségek idomításáról morfondírozott. Egy ottani muzulmán tanító – bizonyos Samir Abu Hamza – szavaira hivatkozott, hogy „a férjnek néha veréssel kell a helyes útra térítenie nejét… egy rendes muzulmán asszonynak mindig készen kell állnia ura szexuális igényeinek kielégítésére”. Pobjie szerint bár nem épp korszerű ez a felfogás – hisz manapság kifinomultabb módszerekkel fegyelmezzük asszonyainkat: folytatásos tévéjátékokkal és tűsarkú cipőkkel bénítjuk meg őket –, mégis igaztalanul éri a vád a papot, mert előadásának címe A sikeres házasság kulcsa s nem a boldog, nem az egyenjogú házasságé. A sikerhez pedig ugyebár „szabályokra és fegyelemre van szükség…

Hamza is mondja: olyasmi ez, mint amikor az ember a fogát súrolja a fogkefével. Hát nem? Fenyítsük csak meg a feleségünket, s mindjárt fehérebb lesz a mosolyunk. És szélesebb” – veszi maróan gúnyosra, s így zárja a cikket: az iszlám „tanításait lefitymálni és üldözni mélységes intoleranciára vall. Elég volt abból, hogy egyeseket csak azért állítsanak pellengérre, mert másként öltözködnek, másban hisznek, mást esznek, vagy másként használják a fogkefét”.
Mielőtt elmélyednénk abban, lehet-e helyes és/vagy eredményes nadrágszíjjal, nádpálcával, sodrófával, ököllel, nyitott tenyérrel vagy hangerővel, fenyegetéssel „idomítani” családtagjainkat s másokat, érdemes kicsinyt söpörni a házunk táján. Elvégre nemcsak a feminista ihletettségű amerikai filmeken látni kék-zöld-lila monoklis, ám a püfölőikhez ragaszkodó asszonykákat, ordibáló főnököket, szinte csak büntetésekkel „nevelőket”. S ki ne hallotta volna a gyermekét rendre eltángáló magyar apa kulcsmondatát: „engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem”. Azt persze már nem részletezi, milyen ember… A jéghegy csúcsáról regélő rendőrségi adatok szerint az „idomítás” szélsőséges esetei – a családi és az iskolai erőszak ismertté vált megnyilvánulásai – e tájon is gyakoriak. Az utóbbi időkben évente több mint 11 200 feljelentés nyomán évi 5600 családon belüli erőszakos eset nyomozását zárták le. A jellemző az, hogy a sértettek 80 százaléka nő – a gyermekkorútól a felnőttig –, az elkövetők 80 százaléka pedig férfi vagy fiúgyermek.
– Vadállat a víziló is, és én felnőtt fejjel tudtam meg, hogy alig veszélytelenebb, mint az oroszlán, a tigris. Minden állatot lehet idomítani, „aki” az ember közelébe kerül, ha az idomár eléri, hogy a barátja, a testvére, az apukája vagy az anyukája és persze a főnöke is legyen. De csak erőszakmentesen és jutalmazással idomítható – így Eötvös György, a Magyar Cirkusz és Varieté Kht. művészeti vezetője, a „Van mááásik!” mondatával legendássá vált zenebohóc, Eötvös Gábor unokaöccse. Ő eredetileg akrobata volt, majd állatidomár is. Kicsi nevű vízilovát a fellépéshez szoktatva vette át a szüleitől, de már gyermekfejjel ő sétáltatta az állatot a „Lizsében”, vele együtt lépett fel. S persze a vastaps sem maradt el, amikor később a porondon bedugta a fejét a behemót szájába vagy épp a hátán szaltózott. Mint fejtegeti, csak a kutya képes feláldozni az életét az emberért, a többi állat makacsabb, vadabb. Kicsi eleve kivételes példány volt. Az állatkertben született, s nem rontott a kerítésnek, hanem kézből fogadta el az almát. Az idomítása a családban zajlott.
– Tévhit, hogy a cirkusznál bántják az állatokat! Nem lehet, mert előbb-utóbb megunja minden vadállat és kezelhetetlenné válik. A büntetés, pláne a bántalmazás, egyszerűen alkalmatlan módszer. Kicsi úgy cseperedett fel, hogy együtt játszottunk a medencéjében az apámmal és az anyámmal. Apám volt a főnök, mert neki tekintélyt parancsolóan mély volt a hangja. A vízilovaknál csak mély hanggal lehet kiérdemelni a vezető posztot. Lágyabb hangú anyámhoz szeretetért, élelemért mehetett, s én voltam a víziló-kölyök játszótársa. Figyelt, megtanult épp úgy viselkedni, mint én, és engedelmeskedni a vezényszavaknak. Ha hívtam odajött, ha mondtam, hogy „ül”, leült mellém. Azt is el lehetett így érni, hogy nyitva tartsa a száját, elég volt hozzá a „marad” vezényszó és a hozzá társított jutalomfalat.
Eötvös György szerint ehhez rengeteg türelem kell. Épp, mint a házassághoz. S az idomárnak ráadásul mind a kettőhöz több kell, mint másoknak. – Az állat nehezebben tanul, mint az ember. S a mi családunk a nap 24 órájában össze volt zárva. Apámtól csak egyszer kaptam egy nagy fülest, amikor tízéves fejjel elkötöttem egy traktort. De nem adtam tovább se a feleségemnek, se a lányunknak; soha nem emeltem kezet rájuk. Ha veszekedés, vita elő is fordult köztünk, amint felgördült a függöny, elfelejtettük, mert ők is artisták és a közös akrobataszámunkat bizalom nélkül, sértetten, haraggal nem adhattuk volna elő. Egyébként más cirkuszosok is így vannak az állatokkal és a családjukkal. A már 16 éve futó karácsonyi műsorunkhoz leszerződtettem egy lengyel csimpánzprodukciót. Úgy jöttek meg Budapestre, hogy az autóban felöltözve – cipő, nadrág, kabát, kalap –, beszíjazva ült a csimpánz az idomárja mellett. És ha vidéken léptünk fel, együtt laktak a hotelben; a gazdája megmutatta neki, hol az ágya, hol pisilhet, s a reggelinél a majom is ott ült velünk az asztalnál, a többi vendég között. Aki az állatot vagy a szeretteit erővel próbálná idomítani, a porondon csak egy valamit érne el: blamázst.
– A muszlim tanítónak tulajdonított nézetek olvastán teológusként arra keresem a választ: összefügghet-e az emberek vallásos meggyőződése azzal, hogy mennyire tartják elfogadhatónak az erőszakot – fog a szóba Donáth László evangélikus lelkész. – Jóllehet a zsidó-keresztény-muszlim vallás egy tőről fakad, de a domináns zsidó vallástól eltérő irányban ágazott ki a két későbbi. Jól látható ez a mindennapi tanításaikban, mert azokban komolyak a különbségek. A zsidó vallás a jövevény, az özvegy, az árva iránt is megszabja a kötelező gondoskodást – azaz a gyengébbel és a kiszolgáltatottal szemben is emberséges viselkedést vár el a hívőktől. S bár ezt pontosan és következetesen leírja, de azért mégis enged lehetőseget az erőszakra, a gyengével szembeni olykor durva fellépésre – például, ha életére tör az ellenség. A kereszténység nem egyszerűen a felebarát iránti tiszteletet és irgalmat írja elő, hanem már az ellenség szeretetét is megköveteli – mint elengedhetetlen erkölcsi normát – egyéntől és közösségtől egyaránt. Az iszlám legradikálisabb irányzatai viszont nemcsak hogy nem írják elő az ellenség szeretetét, de kisgyermekkortól az élet teljességében arra nevelik az embereket, hogy a meggyőződésükért, a muszlim vallásért vállalt bármifajta szenvedés sokkal magasabb rendű, mint a gyengék vagy az ellenség iránti környörület. Ám az, hogy az ember hogyan bánik a többiekkel – háborúban az ellenséggel és annak asszonyaival, gyermekeivel – vagy békében akár a saját családja tagjaival is, nem annyira a vallásától vagy a vallástalanságától függ, mint magától az embertől. A muszlimok, a zsidók, a keresztények és az ateisták között is vannak irgalmasok, akik semmiféle erőszakra nem hajlandók, s bizony gyakran olyanok is, akik gyermeket, nőt, árvát, jövevényt, hajléktalant is képesek fizikailag bántalmazni és semmitől sem riadnak vissza. Ami pedig a feleségverést illeti, azt természetesen semmiféle vallás nem engedi meg; ezt szerintem csak egy hibbant eszményítheti – ha nem újságírói kacsáról van szó.
A lelkész azt mondja, normális ember egyébként senkit nem üt meg, semmiféle ideológiával. S amint szükségessé válik a bántás, az erőszak megmagyarázása, abban a pillanatban nyilvánvalóvá lesz az is, hogy az „idomító” erőszak önmagában igazságtalan, embertelen. S az azt mentegető ideológia sem egyéb, mint a bűn eltakarására szolgáló, ám felettébb lenge fügefalevél.
Hogyan is bánunk egymással? Erőszakosan, „idomítással” vagy megértő elfogadással, együttműködéssel és kompromisszumokkal próbáljuk érvényre juttatni normáinkat, szándékainkat?
– Nem annyira a bánásmódban – a „nevelési” vagy „idomítási” módszerben – mint inkább az egymással jól-rosszul bánók egymáshoz való viszonyában, kapcsolatában találjuk meg erre a választ – vélekedik Magyar Judit pszichológus. S el is magyarázza miért: – Idomítani bárkit – embert, állatot is – csak akkor lehet, ha az idomítójának kiszolgáltatott, ha tőle függő helyzetben van. Az állat akkor kap rendszeresen és eleget enni, akkor van fedél a feje felett, ha az ember gondoskodik erről. S ha úgy viselkedik, ahogy az embernek tetszik, akkor megjutalmazza finom falatokkal, simogatással, ha nem, akkor megbünteti, például kizavarja a fedél alól vagy nem ad neki enni. Erről szól az „ostor és cukorka.” De részben erről szól a gyermeknevelés is, hiszen a gyermek is függő helyzetben van. A szülője megjutalmazza, megpuszilja, engedményeket tesz, pénzt ad, ha neki tetszően viselkedik, ha meg nem, akkor megvonja a jutalmakat, s büntetésül kaphat szidást, pofont is.
A jutalmazás és a büntetés – szaknyelven a kondicionálás – a vágyott cél teljesítésének vala-miféle feltételhez kötése. És ez minden emberi viszonyban előfordul, csak nagyon sokféle finom árnyalattal. Még a legjobb, egyenrangú párkapcsolatokban is jelen van, de azokban hullámzóan; hol az egyik, hol a másik fél kerül kondicionáló helyzetbe. Valaha még azt mondták nagyanyáink anyáinknak: úgy érhetik el a férjüknél a céljukat, ha megtagadják a házastársi szolgáltatást, és akkor „majd észbe kap” az uruk. Nagyapáink meg azzal tömték apáink fejét, hogy „pénz számolva, asszony verve jó”. Ám ezekre a zsarolásra, akár még a megfélemlítésre is építő kapcsolati viselkedésekre – és persze a sokkal szeretetteljesebbekre is – jobban illik a játszma kifejezés, mint az idomítás. Pláne, ha csak halványan van meg bennük a kondicionálás. Hisz’ mindenki a világról, a másik nemről, a másik emberről és önmagáról szóló hiedelmei, elképzelései alapján viselkedik és cselekszik éppen úgy, ahogyan teszi. És sokszor berögzött családi mintákat követ; megismétli a szülei sikeres viselkedési modelljeit és persze a hibásakat is. Dolgoztam nevelési tanácsadóban, ott gyakran elhangzott a szakmai alapvetés, hogy a gyermek úgy jelenik meg, mint a család tünete. Az egyenrangú kapcsolatokban a játszmák játékosabbak, a nehezen működő, féloldalú viszonyokban pedig végtelenül eldurvulhatnak. Ezért kellene többet törődnünk egymással és a kapcsolatainkkal, jobban figyelni egymásra és tudatosabban alakítani az emberi viszonyainkat.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!