Tér, idő, mobil

Nem tudom, mire alapozza Nyíri Kristóf akadémikus kijelentését: „a mobiltelefonnal visszatérünk a természetes emberi kommunikációs gyakorlathoz”. A Széchenyi-díjas filozófus hozzáteszi: „az óriástársadalmakban kommunikációs elidegenedés zajlott le, e sok évszázados, évezredes folyamatnak vetett véget a mobiltelefon megjelenése.” A neves tudós ezúttal bizonyára téved! Igaza legfeljebb abban van – amint mondja is –, hogy a mobiltelefon megváltoztatta az időhöz és a térhez való viszonyunkat. Ezek a mobiltechnológia megjelenésével a továbbiakban valóban nem abszolutizálhatók, de hogy mindez a személyközi kommunikációt erősítené, erősen kétlem.
Találó Nyíri professzor megállapítása: a mobilfónia „képlékeny valami”. Ezen a ponton újfent ellentmondásba kerül önmagával a kutató. Az általa is áhított rend és fegyelem fellazul(t), a gondolatátvitel (sic!) síkjára terelődik a perszonalitás, kezünkben egy olyan eszköz, ami bármikor felmentést ad használójának a rendszeresség alól, „segít”  programjaink következmények nélküli átszervezéséhez. „Meghalnék mobil nélkül, egy napig sem bírnám ki!” – mondják sokan, egybehangzóan az Információs Társadalom- és Trendkutatásért Alapítvány felmérésében. És valóban: a legtöbb felhasználó a szolgáltatásban a társasági élet alapvető eszközét látja.
Mondhatnám, a New Yersey-i James E. Katz professzor ugyancsak elméleti okfejtése közelebb visz a mobilkommunikáció gyakorlati alkalmazásához. De nem! A médiakutatóként is (el)ismert tudós a tanítás-tanulás folyamatára fókuszál. A mobiltechnológia oktatásban betöltött szerepét ő is méltánytalanul túlértékeli. A tutorális segítségnyújtásról szólva úgy véli a tengerentúli kutató: „a mobiltelefon összekapcsolja a diákokat a tanárokkal”. Azt már nem teszi hozzá, hogy éppen a korszerű technikának „köszönhetően” elmaradnak az értelmező beszélgetések, ami az iskolai műhelymunka alapja. Ehelyett maradnak a rövid, természetüknél fogva felületes és eredménytelen konzultációk. (Tapasztalatból tudom, a felsőoktatásban részt vevő hallgatók szeretnek „levelezni”. Előszeretettel élnek ezzel a formával különösen a szakdolgozatok beadási határidejének közeledtével.)
A személyességet semmi nem pótolja. Ez a Katz professzor által „nyüzsgő, élénk zűrzavar”-szindróma nem hoz létre elmélyült emberi és szakmai kapcsolatokat, csupán felszínes, „nincs idő semmire” hangzavart. Hovatovább a technika használ bennünket és észre sem vesszük, mint sodródunk egy virtuális világba, a kiszolgáltatottság üres vermébe esve. Ami mindebben a legszomorúbb: az emberiség saját magát hajszolja a vesztébe.
Nem szeretnék e helyen a mobiltelefon valamennyiünkre leselkedő (fizikai és mentális) veszélyeiről szólni (a készülékek kétségtelen haszna mellett). Csak felteszem a kérdést: „az elektronikus póráz” (minden életkorban) feltétel nélkül az emberiség haladását szolgálja? Nem gondolom. Egyszerűen azért, mert – mint annyi sok másban – ezen a területen sem tudunk önmérsékletet tanúsítani. (A profitéhes piac pedig ki is használja az emberi mohóságot.)
És végül. Vessenek meg érte, hogy nem várom az időt, amikor a szöveges, képi és hangos üzenetek tárolása/továbbítása mellett ízeket és illatokat is közvetítenek a mobiltelefonok. A kedvesem parfümjét, öreg szüléim tyúklevesét a valóságban szeretném érezni. Csakúgy, mint szeretteim ölelését, simogatását. Az valahogy olyan emberi…
Dr. Nagy Zoltán, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!