Ötvenhatosok a rendszerváltásról

A mostanában különféle széleken és különféle alapállásból fölvetett, kérdésbe bújtatott állításokat csattanósan cáfolja az 1956-os Intézet közelmúltban megjelent, kitűnő szerkesztői leleményből született kötete. Sem azok, akik belülről csinálták végig, sem azok, akik kívülről szurkoltak a folyamatnak, az adott pillanatban még nem tudták, hogy pontosan miként is méretnek meg az események azon a bizonyos történelmi mérlegen. Csak két példa: Hegedűs B. András, a Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB) egyik alapítója,  Nagy Imre újratemetésének fő szervezője 1992-ben így vélekedett: „…azt hiszem, hogy az elején az a szűk csoport, amely ezt elindította, nem tudta, hogy a kegyeleti résznek milyen a politikai fontossága és a nemzeti jelentősége.” A Párizsból figyelő Fejtő Ferenc az 1988. június 16-án, a francia fővárosban fölavatott szimbolikus emlékmű egyik fő támogatója pedig utóbb így emlékezett: „Akkor egyikünknek se jutott eszébe, hogy egy év múlva, negyven év után először, eljövök Budapestre, és részt veszek Nagy Imre ünnepélyes nemzeti temetésén.” Az 1956-os Intézet új kötete éppen azt követi nyomon szinte napról napra, hétre hétre, hogy az ötlet fölvetésétől kezdve miként alakultak az események a diktatúra morális összeomlását, legitimációs bázisának elsüllyedését jelző 1989. június 16-i újratemetésig. Azt is  mondhatnók, hogy a TIB életrehívásától, befolyásának növekedésén át a szervezet csúcspontjáig majd széthullásáig terjed az az ív, amely keretbe fogja a Molnár Adrienne szerkesztette könyvet.  Mintegy annak jelképéül, hogy az 56-os forradalom és szabadságharc nélkül nem lehetett volna rendszerváltás, s fordítva, a diktatúra megdöntésének alapfeltétele volt október 23-a rehabilitálása, az „ellenforradalmi” bélyeg eltávolítása – nos, tehát ennek mintegy szimbólumaként a kötetben 56-osok beszélnek a húsz esztendeje lezajlott változásokról. Mégpedig úgy, hogy a szerkesztő és munkatársai az immár az intézet tulajdonában lévő Oral History Archívum életútinterjúiból kiválogatták azokat a részleteket, amelyek a rendszerváltás eseménysorát, mindenekelőtt a forradalomnak, vezetőinek és mártírjainak az emlékezetét helyezik igazságos és morálisan méltó történelmi pozícióba. Ismert és szinte teljesen ismeretlen szereplők monológrészletei feleselnek egymással, nem valóságos, hanem képzeletbeli párbeszédet folytatva: Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Zimányi Tibor, Andorka Rudolf, valamint a Nagy Imre-pörben kivégzettek özvegyei, rokonai és persze még sokan mások többé-kevésbé ismert személyiségek, de jócskán szerepelnek olyanok, akiknek az emlékezéseit jószerivel csak az archívum életútinterjúi őrzik. A szaktudományos alapossággal dokumentált kötet újólag ráirányítja a figyelmet arra, mennyire fontos, hogy a lehető legalaposabban dokumentált, mintegy kanonizált történeti tudásunkat kiegészítsék az eleven és szubjektív visszapillantások, a hűvös elemzések mellett ismerjük az egykori szereplők aggályait, örömeit; azt, ahogyan ők maguk megélték az eseményeket. Különösen fontos ez mostanában, s nem pusztán azért, mert téveszmék évadját éljük immár a rendszerváltás dolgában is, hanem azért is, mert a személyes élmények varázsa talán jobban megragadhatja a legifjabb nemzedékeket, mint a történelemkönyvekben elraktározott tudásanyag. A kötet az életútinterjúkból szinte kimazsolázza a rendszerváltó mozzanatokat, s így azoknak is mond újat, akik különféle élethelyzetekben, felnőttként élték meg a keményből egykor puhába váltó diktatúra felváltását a többpártrendszerrel. Íme, egy-két példa: a június 16-i Hősök terei szertartás előtt néhány héttel a TIB három vezető tagja meglehetős éles vitába keveredett Fejti Györggyel, az MSZMP egyik akkori magas rangú funkcionáriusával, aki – föltehetően Grósz Károly főtitkárral is egyetértve – szerette volna, ha az újratemetés szigorúan kegyeleti aktus marad, és helyszíne a temető lesz. Erdélyi Tibor 56-os nemzetőrparancsnok, akit a bukás után életfogytiglanra ítéltek, 1994-ben úgy emlékszik vissza, hogy Fejti a kettős helyszínt, tehát a Hősök terét és a temetőt hevesen ellenezte, „azt nem mondta, hogy letartóztatnak”, de azt igen, hogy akár akadályozhatja is a TIB munkáját, s meglehet, sem temetés, de még TIB sem lesz. A helyzetet Németh Miklós miniszterelnök oldotta meg, aki – Vásárhelyi Miklós emlékezése szerint – „egy pillanat alatt átlátta a dolgot, és azt mondta, hogy ezt nem lehet így, itt együttműködésnek kell kialakulnia”. A teljes rehabilitáció magasztos történelmi folyamata nem szűkölködött groteszk pillanatokban: ahogyan Hegedűs B. lakását fölkereste két tábornok, hogy a részleteket „azonnal” beszéljék meg, mert ők erre kaptak parancsot, s eközben az éppen folyamatban lévő TIB-gyűlés többi résztvevője a lakás egy másik zugában húzódott meg, vagy amint Pajcsics Józsefet, a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának munkatársát, aki 1989-ben Nagy Imre és mártírtársainak exhumálását vezette, az újratemetéskor egy buzgó felvigyázó nem akarta a helyszínre beengedni, mert nem volt nála igazolvány. És ki segített neki, a BM dolgozójának? Éppen Hegedűs B. András. Így ismer meg rég elfeledett pillanatokat az olvasó a rendszerváltozás csillagóráiról, s ennek értékét nem kisebbíti, hogy a személyes  visszaemlékezők ritkán helyezik világpolitikai koordináták közé a magyarországi eseményeket – egyikük azért fölidézi, hogy baltikumi útja ébresztette rá, a magyarnál sokkal kisebb és sokkal rosszabb sorsú népek is léteznek térségünkben –, de a kötetnek nem is feladata az átfogó nagypolitikai elemzés, viszont annál közelebb hoz a különféle alapállásokból megélt történelemhez, 56 és 89 közvetlen összefüggéséhez. Ugyancsak telitalálat az ötvenhatos emigráns szülők gyerekeként hazalátogató, s itthon egyetemre járó Nagy Piroska fotóesszéjének a közlése. Mindjárt a nyitókép a Hősök teréről: szép, komor tekintettel Mensáros és Darvas a kivégzettek nevét sorolja.
Ennél nagyobb drámában soha nem léptek föl.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!