Vallásháborúk kora?

Elég, ha csak az elmúlt napok híreit vesszük számba: egy svájci referendum keretében a szavazók 57%-a nemet mond az országon belüli új minaretek építésére; egy nigériai férfi – valamely radikális iszlám szervezet tagja – merényletet kísérel meg egy amerikai utasszállító gép ellen; egyiptomi iszlamisták fegyverekkel vadásznak kopt keresztényekre; Malajziában szélsőséges iszlamisták robbanóeszközökkel keresztény templomokat támadnak. 
Peter L. Berger, napjaink legnevesebb vallásszociológusa, a hetvenes-nyolcvanas években a vallások visszaszorulását, lassú elhalását prognosztizálta. A templomok fokozatos kiürülése, a pap- és lelkészutánpótlás egyre érzékelhetőbb hiánya mellett Berger szerint a modernitás és a racionális gondolkodás a hitet és a vallási érzületet egyre inkább a háttérbe szorítja. Berger előrejelzését a stratégiai elemzők, politológusok, vallástudósok, szociológusok túlnyomó része komolyan vette.
Samuel P. Huntington, a Harvard világhírű professzora 1993-ban a Foreign Affairs című folyóiratban, három évvel később, továbbgondolva cikkének téziseit, egy terjedelmes könyvben a vallási alapokon szerveződő civilizációk háborúját prognosztizálta. Huntington annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a hidegháború utáni világban, vagyis a kétpólusú világ megszűntével a konfliktusok a világ civilizációs törésvonalai mentén alakulnak ki, amit az egész világon tapasztalható vallási újjáéledés csak továbberősít majd.  Huntington teóriáját hatalmas viták követték ugyan, ám a politikai elemzők, politológusok, vallástudósok, szociológusok legnagyobb része nem vette azt komolyan.
Mára Berger elméletének legnagyobb bírálója immár saját maga. „Álláspontom szerint ama vélekedés, amely szerint szekularizált világban élünk, hamis. Néhány kivételtől eltekintve a mai világ éppolyan izzóan vallásos, mint bármikor volt a múltban, egyes helyeken tán még annál is inkább. Mindez azt jelenti, hogy a történészek és a társadalomtudósok »szekularizációs elméletként« emlegetett meggyőződése alapvetően téves” – írja a mára az ellenszekularizáció (counter-secularization) elméletét valló tudós.
S mi a helyzet Huntington teóriájával? Mindenesetre a 2001. szeptember 11-i amerikai merényleteket követően sokan kezdték el újragondolni Huntington munkáját.
Mert való igaz: a bilaterális világrend megszűntével, valamint a globalizáció hatására rendkívüli módon felértékelődtek a vallási-civilizatorikus jelenségek, valamint a nacionalizmus és a fundamentalizmus immár a posztmodern korral is jól összeférő megannyi megnyilvánulása.  A XX. század második feléig a geográfiailag egymástól elkülönülő civilizációk földrajzi és eszmei-ideológiai értelemben napjainkra egymásba értek. A demográfiai változások, a migrációs kihívások, a korszerű kommunikációs technológiák, s a modern demokráciák politikai filozófiájából fakadó nyitott, befogadói attitűd új, eddig még nem érzékelt összefüggésekre terelték a figyelmet. Tény, hogy a tradicionális és a transzcendens megújulása, az újjáéledő vallások erőteljes jelenléte az egzisztenciális kiúttalanság és a politikai intézményrendszer válsága mentén egy valóságos spirituális reneszánszban ölt testet. Ez válik érzékelhetővé a világ egyes régióiban jelentkező igényben, vagyis a politikai intézményrendszer vallási rekolonializációjában, a jog és erkölcs szakrális legitimációjának egyre erősödő kísérleteiben, a posztmodern időszak új birodalomelméleteiben, amelyek a vallási centrumok szerepének további erősödését jelent(het)ik, vagy akár a transzcendens küldetéstudattal bíró vallási terrorizmus felerősödésében.
Az USA Nemzeti Hírszerző Tanácsa  (NIC) által szponzorált Global Trends 2015, valamint a Mapping the Global Future című 2004-es jelentés, amely társadalomtudományi műhelyek és szakemberek, nem kormányzati szervezetek bevonásával készült, az elkövetkező évtized egyik legfontosabb trendjeként a vallási identitás politikai megnyilvánulásainak, illetve a vallások politikai aktivitásának erősödését prognosztizálta. A NIC 2008-as jelentése pedig már a következőképpen fogalmaz: „A vallási alapú hálózatok megkerülhetetlenné válhatnak kulcsfontosságú társadalmi és politikai ügyek vonatkozásában és általában is hatalmas szerepet játszhatnak számos transznacio-nális ügy kapcsán.” S hasonlóképp, az ENSZ ún. Millennium Projektjének State of the Future 2008 című jelentése az elkövetkező évtizedek legfontosabb trendjeként említi a vallási és civilizatorikus tényezők növekvő jelentőségét.
Mindenesetre rendkívül sok a megválaszolatlan kérdés. Manapság, amikor a legkülönfélébb társadalmi feszültségek fenyegetnek, egyre többen vélik megtalálni a biztosnak tűnő (ám kínosan leegyszerűsített, vagyis hazug) válaszokat a legkülönfélébb szélsőséges, radikális mozgalmakban és politikai irányultságokban. A vallási fundamentalizmus minden formája, jöjjön az bármely felekezet irányából, épp olyan veszélyt jelent ma, mint az egyre fenyegetőbb „szekuláris” szélsőségek, így az Európában látványosan terjedő radikális szélsőjobboldali mozgalmak. Sokan teszik föl a kérdést: nem túl sebezhető-e a hagyományos liberális demokrácia, amely – lényegéből, azaz politikafilozófiájából fakadóan – nem rendelkezik ellenségképpel? Van-e a toleranciának határa? Meddig tűrhető el, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság pilléreire, valamint az állam és az egyház elválasztásának elvére épülő európai demokráciákon belül épp az elválasztás tényét tagadó, s a vallási fundamentalizmusának elveit
az egész közösségre ráerőszakolni szándékozó szerveződések létezzenek? Hiszen köztudott, hogy – teszem azt – a radikális iszlamisták Európa teljes iszlamizálását tűzték ki céljukul, s mecseteikben vallási fanatikusok terjesztik a transzcendensbe csomagolt politikai igét és célkitűzéseket. 
Ma már azt is tudjuk – s jó példa erre a fent idézett nigériai fiatalember, aki gazdag bankárcsalád sarja, s a legnevesebb londoni egyetem hallgatója volt –, hogy azok a vélekedések, amelyek szerint a problémák mélyén szociális feszültségek rejlenek, egészen egyszerűen nem igazak, legfeljebb arra jók, hogy a valóságos problémákról eltereljék a figyelmet. Újságcikkeknek, riportoknak, napvilágra került rendőrségi jegyzőkönyveknek köszönhetően világossá vált, hogy a Párizs környéki banlieue-k lángba borítása kevésbé a szegénység és kiszolgáltatottság protestálása volt, sokkal inkább a nyugati, vagy ha tetszik, a zsidó-keresztény civilizáció és annak jelképei, életformája stb. elleni szimbolikus és frusztrált lázadás. Azaz a sokat hangoztatott „Sátán birodalmával” szembeni nyílt állásfoglalás. Vagy másként fogalmazva: a még hitetlenek lakta dár al-harb (háború világa) elleni fellépés egyik formája, tehát az ellenséges világ igaz hitre térítését transzcendens megalapozottságú – vagyis feltétlen és abszolút – parancsolatban megkövetelő isteni végzésnek való megfelelés. 
Ha Európa puszta geográfiai fogalomnál több kíván maradni az elkövetkezendőkben, szembe kell néznie a társadalmi és politikai tolerancia iránti vallási intolerancia kérdésével. Mert toronyépületek lerombolása, metrók felrobbantása, banlieue-k felgyújtása, a nyugati civilizációban letelepedett művészek, szabad gondolkodók állandó fenyegetése, vagy akár egy Mohamedről elnevezett kismackó keresztanyjának dühödt elítélése annak a jogi, kulturális és szokásrendnek a megkérdőjelezése, amelyhez Európában évszázadok rettentő tragédiáinak, véres vallási összecsapásainak, kirekesztéseinek, üldözéseinek és pogromjainak szörnyű állomásain és tanulságain keresztül vezetett az út.
Az emlékezés kötelező.
A szakemberekkel való folyamatos konzultálás és a megfontolt politizálás pedig elengedhetetlen.

Gábor György

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!