Ma is létezik a közép-európaiság cementje

Magyarország gazdaságilag a »keleti« országok között ma is a legelőrehaladottabb” – mondta  a Vasárnapi Híreknek adott interjújában Giorgio Pressburger. A világhírű magyar származású író úgy véli: nyugodtan ragaszkodjunk megszokott újságunkhoz, de ezzel egy időben tegyük alkalmassá gondolkodásunkat az új kommunikációs eszközök befogadására is. A fontos, hogy megőrizzük a szabad gondolkodás képességét és igényét.

z Szinte állandósult közéleti, politikai viták tárgya, hogy valójában milyen is Magyarország megítélése a világban, de különösen Európában. Valószínűleg kevés magyar van, aki erre a kérdésre autentikus választ tud adni, de Ön talán közöttük lehet, hiszen be- és rálátása is van a hazai politikai, gazdasági, kulturális folyamatokra, viszont ismeri a külföldi közvélekedést is. Szóval milyen a hírünk külföldön?
– Magyarország híre külföldön – legalább abban a jó néhány országban amelyet ismerek, de különösen Olaszországban, ahol élek – nagyon jó. Ez talán részben annak is köszönhető, hogy nagyon sok ember még nem tudja, vagy nem érzi, mennyit változott a világ az utolsó húsz évben, és még azt hiszi, Magyarország gazdaságilag, a „keleti” országok között ma is a legelőrehaladottabb. De a jó véleménynek természetesen vannak más okai is. Sokan jönnek turistaként, és minden probléma ellenére rengeteg jó tapasztalatot szereznek: a főváros páratlan szépsége minden látogatót rögtön lenyűgöz. Budapesten például az épségben  megmaradt régi épületek száma irreálisan magas számos más nagyvároséhoz képest, a Duna jelenléte egyedülálló, a kulturális programok folyamatosan sokszínűek és magas színvonalúak. Pozitívan értékelik a magyarok  törekvését arra, hogy a mediterrán életstílust meghonosítsák és egy sajátosan itthoni árnyalatban a mindennapok részévé tegyék. Ami a hazai politikai életet illeti, egy szűk értelmiségi körön kívül nagyon keveset tudnak róla Európában. Jót se, rosszat se. Talán Ausztriában és Németországban az átlagember az átlagnál egy kicsit többet. Azok a bőségesen meglévő negatív jelenségek, amelyek a magyar közéletben tapasztalhatók és – gyakran jogosan – mindannyiunkat dühítenek, sajnos hasonló módon és hasonló mértékben most egész Európában tapasztalhatók. Vagyis az ez irányú problémáink emiatt máshol „nem hírértékűek.”
z Ön sikeres – ahogy mondani szokás –, jól menő íróként, művészként is szívesen vállalt közfeladatot: nem csak a világhírű cividalei Mittelfestre gondolok, de olasz városok, tartományok kulturális életét is segített felpezsdíteni, újrafogalmazni. Itthon viszont lényegileg nem alakult ki annak a hagyománya, hogy sikeres írók, művészek valódi, operatív munkát végezzenek a kulturális életben – legfeljebb csak „dísznek” szokták kinevezni őket. Mi lehet ennek az oka?
– Az az érzésem, hogy ez a fajta kulturális közfeladat-ellátás, tehát
a kulturális szervezés, az elmúlt ötven évben lehetetlené vált Magyarorszá-gon, de egész Kelet-Európában is. Pedig régen ez évszázadokig jellemző volt művészekre-tudósokra egyaránt.
Most kezd egy kicsit változni a helyzet, de még nem eléggé érezhető módon. Az írók a legjobb esetben opinion-makerek, véleményformálók
lesznek, de nem aktív részesei a kultúrát szervező folyamatoknak. Viszont gondoljunk e 18. és 19. század nagy művészeire, akiknek nagy része folyamatosan, aktívan dolgozott  a kultúra és a politika megszervezésén. Ez különben minden művész feladata lenne, és remélem, hamarosan újra lesz is.
z Ön nem csak írt, rendezett, fordított, szervezett, de publicistaként is jól ismert: a Corriere della Sera kolumnistájaként az egyik legnagyobb hagyományú olasz konzervatív lap véleményformálója. Ma viszont sokan ennek a műfajnak, a politikai napilapnak és általában az írott sajtónak a halálát – vagy legalábbis a teljes paradigmaváltását vizionálják? Ön szerint mit hoz e területen a jövő?
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Az emberiség óriási változásoknak néz elébe. Gondoljunk csak a biológiai
felfedezésekre és az összes többi, mintegy napról napra létrejövő új találmányra. Nem nagyon ismerek a történelemben olyan korszakot, mint a mostani, amikor egyszerűen
fogalmunk se lehet, vajon ötven éven belül mi lesz a mai emberből. Hogyan fog élni, melyek lesznek a preferenciái? És ugyanez vonatkozik a szédítő és néha ijesztő sebességgel fejlődő komunikációs eszközökre is. Ami a számomra is oly kedves újságokat illeti, egyelőre legalább a középkorúak számára olyan, mint egy kedves régi ismerős, akivel minden nap találkozunk, aki mindenről mesél, és akinek a gondolatait vagy elfogadjuk, vagy nem. De a megszokás merev konzervativizmusával ragaszkodunk hozzá. Ám a televízió, az internet, a facebook és más újabb közlési eszközök ma már legalább ugyanolyan fontosak, ha nem még fontosabbak. Ezt tudomásul kell venni, és ezekkel az eszközökkel (is) kompatibilissé tenni a gondolkodásunkat. De a legfontosabb, hogy megőrizzük az ellenálló képességet, a szabad gondolatot. Ugyanazt a kritikus értelmiségi attitűdöt kell megőrizni, amit kedvenc újságjainkkal szemben is alkalmazunk: szeretjük, ragaszkodunk hozzá, de mindent azért nem hiszünk el neki. Sajnos a szabad gondolat és akarat ma egy nagyon kis résben dolgozik.
z Januárt 10-e óta immáron hivatalosan is Pécs Európa kulturális fővárosa. Ön a Művészeti Tanács tagjaként segítette az előkészületeket. Ha méltányosak – viszont őszinték is – akarunk lenni, milyen színvonalat és kulturális, művészeti tartalmat sikerült összehozni ebben a programsorozatban?
– Erre rövid választ nem lehet adni, csak nagyon hosszút, ami túllép egy interjú keretein. Annyi bizonyos: ha jó szándékkal nézzük a rendezvénysorozatot, sok minden érdekes esemény és cél van a programban. Viszont ha valaki  mindenáron a botrányt, veszekedést, erőlteti, nem az építő kritikát, ami jogos és hasznos, akkor természetesen mindenbe bele lehet kötni. A programok egy része teljesen a nemzetközi kapcsolatokon alapszik, belevonva a két idei kulturális ikervárost, Isztambult és Essent, de a szomszédos országokat, valamint néhány nyugat-európai országot is. Különösen a francia indíttatású programoktól várhatunk nagyon érdekes kulturális élményeket. Sajnos Olaszországtól talán egy kicsit kevesebbet. Ami a kulturális év társadalmi jelentőségét illeti: igazi koncertterem épül, autópálya nyílik meg, és valószínűleg a vendéglátó- ipar is fejlődni fog. De társadalmi témájú irodalmi esték, teljesen új zenei események sem fognak hiányozni. Az, hogy mindez a baljós előjelek ellenére így létrejöhetett, sok munka, türelem és tenni akarás kellett.
z Ön az egyike azoknak a művészeknek, akik néhány évtizeddel ezelőtt megfogalmazták és minőségi tartalmat adtak a „Közép-Európa gondolatnak”, amely az itteni hagyományok közös újrafogalmazását eredményezte. Az utóbbi időben viszont mintha újra kiüresedett volna ez a kategória, sőt sokan a közép-európaiságot mint kategóriát is idejétmúltnak gondolják. Ma, hogy látja ezt az évszázadok óta egymásrautalt, de nem keveset ellenségeskedő régiót?
– A közép-európai országok az utóbbi két évszázadban óriási világnézetet és önálló világképet alkottak a politika, a kultúra, a művészetek, a tudomány terén. Ez olyasféle nagyméretű áramlat volt, mint az olasz reneszánsz, vagy az ógörögök Krisztus előtti harmadik-negyedik századbeli kreatív és filozófiai feltörése. De a két borzalmasan vérengző világháború is itt kezdődött. Viszont itt született, aki a komputert feltalálta, a modern biológiát megalapította, a filozófiát forradalmi újdonságokkal telítette. Ez a kincs sem tűnhet el egy pillanat alatt. Az a cement, amely ezeket az országokat összekötötte - talán furcsán hangzik -, de szerintem ma is ugyanúgy megvan. A mérgek is léteznek még, de nem annyira hatnak, mint valaha. Már hatvan éve nincs itt háború. Igaz, a háborúk ma már nem csak máshol, de más okokból is indulnak, és másként zajlanak. Lassan azok is - mint sok minden más - átváltoztak véres valóságshow-vá..
z És mi lesz Olaszországgal? A baloldal képtelen kilábalni morális válságából, a jobboldal „fura ura“ a sokat vitatott, rajongott és gyűlölt milliárdos Berlusconi, míg tőle még jobbra is legalább két koncepció harcol egymással: az egyik szerint Olaszország nem is létezik, azonnali hatállyal fel kellene darabolni Padaniára, Friulira stb., a másik pedig kőkemény és szigorú nemzetállamot erőltet....
- Olaszország kivételes ország. Azt a hihetetlen kulturális eredményt, amit a századokon keresztül elért, az emberiség sehol másutt nem érte el. De Mussolini képében a nyugati típusú diktatúra is ott született, mint filozófia és mint valóság egyaránt. Aki ma a szétesést akarja, nem igazi, társadalmilag beágyazott gondolatot képvisel, hanem olyan furcsa populiznus, amely még a demagógiák
között is csak érdekes vadhajtás. Egyébként az ottani politikai életben és társadalmi kommunikációban szinte semmi nem azt jelenti, amit elsőre gondolnánk. Majdnem mindennek van egy másik, mögöttes tartalma, amit néha elég nehéz kibogozni. Miért most és miért ilyen formában alakult ki egy véres összetűzés az afrikai narancsszedők és a délolaszok között, akik évek óta alkalmazzák őket olcsó munkaerőként? Gyakran csak találgatni lehet, milyen társadalmi változások zajlanak a háttérben. Néha meg nem is zajlanak, csak valamely érdekcsoport akarja egy konfliktus vagy egy változás szükségességének látszatát kelteni.
z Triesztben él, Udinében tanít, Pécsett ad tanácsokat, de rendezett Velencében, még a világhírű La Fenice színházban is. Melyik az ön otthona, hol tud és szeret alkotni?
– Az  én otthonom ott van, ahol befogadnak, ahol az új művészeti alkotásokat nem nézik rémülettel, ahol az emberek nem távolítanak el maguktól más embereket. Ott tudok és szeretek működni.

Bóday Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!