Kommentár

Elnöki eskütétele első évfordulójának előestéjén megrázó hírt hallhatott Barack Obama: a demokraták elvesztették a keddi massachussettsi szenátorválasztást  Ted  Kennedy elárvult székéért, s vele a republikánus obstrukciót kizáró többségüket a washingtoni „felsőházban”. De jóval több volt ez, mint kínos választási vereség: egy, ráadásul konzervatív republikánus jelölt győzelme a (tévétérképeken ekként színezett) Kék Államok legkékebbjében, vagyis a liberális demokraták fellegvárában majdnem olyan hatású volt, mintha egy vatikáni közvélemény-kutatáson az ateisták kerülnének többségbe…
Kétségtelen, hogy a helyi demokratáknak sikerült rossz (és a kampánytól ódzkodó) jelöltnőt állítaniuk a korábban szexis modellként is szereplő jóvágású férfival szemben, de ez kevés lett volna ilyen drámai fordulathoz abban az államban, amely hajdan Nixon uniós tarolásakor egyedüliként maradt „kék”. S ahová a múlt hét végén maga az elnök ment korteskedni. Talán éppen ezzel is csak fokozta a két párt közti (Obama 2008-as győzelmét biztosító) függetlenek tömeges és tiltakozásnak minősített átállását. Vészes jelzést adva a Fehér Háznak és a szövetségi kongresszus két házát irányító demokratáknak. Az amerikai sajtó máris latolgatja a novemberi törvényhozási választások republikánus térnyerésének mértékét, s vele Obama elnökségének akár megfeneklését is.
Kísértetiesen hasonlít ez az 1992-es elnökválasztást követő fordulatra, annál inkább, mert akkor is Clintonék egészségügyi reformterve váltotta ki a konzervatív visszacsapást, amelynek következtében az 1994-es időközi választáson a két ház republikánus kézre került. Bill Clintont sokan le is írták, ám ő páratlan politikai ügyességével két évre rá feltámadt és megnyerte újraválasztását (hogy aztán a bosszúálló republikánusok – és persze saját maga – belekergessék az elnökperbe torkoló Monica-gate-be). Vagyis talán még korai volna Obama politikai bukásáról elmélkedni, de most derül ki, hogy ő is csak választást volt képes nyerni, mint mondjuk egykor Jimmy Carter, avagy kormányozni is tud, immár jóval nehezebb körülmények közepette.
Obama és chicagói csapata a jelek szerint túlértékelte a McCain felett aratott pár százalékos győzelmét, s alulértékelte a válság hatását az amerikaiak többségére. Olyan horderejű társadalmi változásokat próbált elérni, mint valamikor – sokkal nagyobb választói támogatással – a nagy reformer Franklin Roosevelt a maga New Deal-jével (az egészségügyi biztosítás kiterjesztését mindenkire már Roosevelt utóda, Truman megpróbálta, s ugye Clintonék bicskája is beletört). Csakhogy még a demokraták sem voltak egységesek abban, milyen reformot akarnak, s Obama magára haragított balszárnyukat, amiért kompromisszumot keresett az alkutól mereven elzárkózó republikánusokkal. De ami a fő: a recessziótól gyötört lakosság nincs adakozó kedvében, viszont megriadt az újabb állami program horribilis költségeitől. Egyensúlyozgató buzgalmában Obama ráadásul túlságosan kedvezett a megmentendő Wall Streetnek. Kedd óta sietve fordított ő is, s nekirontott a bankoknak, ám az igazi kérdés: mihez kezd az egészségügyi reformjával, amely csak félig jutott át a törvényhozáson. Ahol most sok „piros” államból való demokrata rémülten latolgatja a maga novemberi esélyeit és ekként voksa mikéntjét. E dilemmájukon dől el az is, hogy ki lesz Obamából: Carter vagy Clinton?

A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!