Huza-Vona a magyar jövő körül

Mozgalma történelmileg nem gyökértelen: a negyedszázados horthysta ellenforradalom (1919–1944) megvetette alapjait a fasiszta törekvéseknek. Ebben a tragikus időszakban termelődtek ki az Ostenburgok, Prónayak, a Szálasi-, Hubai-, Imrédy-féle szélsőjobboldaliak, akik kevésnek találták a kormányzó népellenességét, radikalizmusát, akik 1933 után Hitlerben etalonra leltek. Az akkori viszonyok (Trianon, népnyomor, válság, földtelenség, rasszizmus) mind elementárisabban táplálták a változás igényét főképpen az elmaradottak, kisemmizettek és az egzisztenciális bizonytalanságban élő kispolgárság körében. A harmincas években olyan erőssé váltak a nacionalista, irredenta, fajgyűlölő eszmei hatások, hogy milliók lelkét kerítette hatalmába. A fasisztoid diktatúra időszakában ezt a mételyezést a gyenge, üldözött vagy korlátok közé szorított baloldal nem tudta a szükséges mértékben ellensúlyozni.
 Ez a lélekmérgezés nem maradt hatástalan a következő nemzedékekre sem. A mai demokrácia képlékeny politikai, gazdasági, ideológiai viszonyai között újratermelődtek, felerősödtek a régi, évtizedekig lappangó sátáni eszmék, s immár helyet kérnek maguknak a nap alatt. Az ellenük folyó harc nem eléggé hatékony ahhoz, hogy pozitív irányt szabjanak a tömegelégedetlenségnek. Vonáék úgy tesznek, mint elődeik: kiutat rajzolnak fel, leszámolást ígérnek, a társadalmi bajok orvoslását. A mind jobban elkeseredettek egy – sajnálatosan növekvő – része elhiszi, hogy a megoldás az általuk bűnbaknak kikiáltottak kiirtása. Ennek a népirtásnak hazafias, nemzeti jelleget adnak. Igaz, a XXI. század feltételei mások, mint voltak a XX. közepén, de a közöny kedvezhet a felelőtlen kalandoroknak. Állítsuk meg Arturo Uit!
Hegedűs Sándor, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!