Viggo Mortensen az Oscar-díjas Charlize Theronnal és az ifjú tehetséggel, Kodi Smit-McPheevel kelt útra a The Road című thrillerben. A neves amerikai író, Cormac McCarthy regényéből készült filmben a civilizált világot elpusztító katasztrófa után mindenki a túlélésért küzd, az éhséggel, a hideggel, a legnagyobb veszélyt mégis a többi túlélő jelenti, mikor az ember embernek farkasa, és senkiben sem szabad bízni. Egy apa családjával hosszú és kemény útra indul a jobb élet reményében. Viggo Mortensen az IndieLondon brit filmes portálnak adott interjút az embert próbáló, mégis felemelő forgatásról.
s Újdonság volt önnek a The Road (Az út) című film forgatókönyve?
− Bár nagy rajongója vagyok Cormac McCarthynak, és szinte az össze könyvét olvastam, a The Road kimaradt. A könyv megjelenését hatalmas felhajtás kísérte, legalábbis Amerikában. Bár a Nem vénnek való a vidék több Oscar-díjat is nyert, és igen népszerű volt, és emiatt a könyv is jól fogyott, a The Road mégis a legnagyobb szabású, mindenkit megérintő munkája. Hiszen sokkal általánosabb témát dolgoz fel. Könnyű megérteni a könyvben tárgyalt dilemmákat, bármely kultúrához is tartozol. Azért nem olvastam, mert makacs vagyok. Ha valaki azt mondja nekem, hogy „ezt látnod kell”, akkor biztos, hogy nem nézem meg. Szóval, ha valakitől azt hallja, hogy „muszáj megnézned a The Road című filmet” kérem, nézze meg! Aztán olvastam a forgatókönyvet, amelyet Joe Penhall írt, és tényleg úgy gondoltam, ez egy nagyszerű történet. Rájöttem, milyen nagy elismerés az, hogy nekem ajánlották fel a szerepet. Szóval akkor kirohantam a könyvesboltba, és elolvastam a könyvet. Nem lehetett letenni. Ha olvasta, tudja, miről beszélek. Elolvastam az egészet, és úgy éreztem tényleg nagyon jól sikerült az adaptáció. Majd egyre jobb és jobb lett, és mire elkezdtük a forgatást, tökéletes volt.
s Mennyire maradt hű a forgatókönyv az eredeti műhöz?
− Ha a szöveghűségről beszélünk, azt hiszem, ez a forgatókönyv sikerült eddig a legjobban azok közül, amelyeket én ismerek. Beleértve A Gyűrűk Urát is. Teljesen olyan volt, mint a könyv, és magával ragadott. Tudja, bármely szerepet is játszom, előbb vagy utóbb meg akarom mutatni önmagamat benne. Szerintem az igazság valahogy mindig megmutatkozik, akármelyik történetről vagy szerepről is van szó, ha az ember hagyja. Ebben a könyvben is van egy mondat – „végre minden gyarlóság feltárul” – és azt hiszem, ezzel a természetre, az emberekre, gyakorlatilag mindenre utal. Ezt nagyon szeretem benne. Szeretem az utazást is, ami szükségszerűen kemény volt. Sokat segített nekem, Kodinak (Kodi Smit-McPhee, a film gyermek-főszereplője) és a stábnak is. Egy biztos: a színész csak annyira tud jó lenni, amennyire a többiek, akikkel együtt dolgozik. Először is, a sziklás táj annyira valóságos volt, hogy muszáj volt felnőni hozzá. Muszáj volt rá a viselkedéseddel felelned, és nem tudtad az érzéseidet elrejteni. Kicsit izgultam, amikor megkaptam a szerepet. Mert a történetben szereplő fiú megöl, összetöri a szíved – azon izgultam, hogy lesznek képesek megtalálni ezt a gyereket? De szerencsére megtalálták Kodi Smit-McPheet, aki nagyszerű a filmben…
s Önnek is van egy fia. Így már biztosan megélte ezt a szerepet, amelyről a történet mesél.
− Igen, egy bizonyos szintig. John Hillcoat, a rendező szintén apa, ez is segített nekünk. De nem hiszem, hogy szülőnek kell lenni ahhoz, hogy ezt a történetet megértse valaki. Egyébként nem működött volna a dolog, ha nem olyan partnerem van, mint Kodi, aki meg tudott mozgatni bennem dolgokat, amelyekre aztán tudtam reagálni. Azt hiszem, az összetettség, a kapcsolat, amit a nehézségek és az örömben együtt töltött idő hívtak életre, látható a vásznon is. Az utazás, akármennyire is kemény, szükséges ahhoz, hogy megkapd azt, ami a végén történik. Szerintem furcsán felemelő és gyönyörű, amikor a végén mindenre fény derül.
s Milyen volt a nézők reakciója, a film fogadtatása?
− Úgy gondolom, nagyon be kell zárkózni ahhoz, hogy ez a film ne indítson meg. Függetlenül attól, hogy tetszik-e a film, vagy sem. Ahogy a narrátor mondja a végén: „Ha én lennék Isten, a világot pont ilyennek teremteném…” Az a történet, ami azt tudja érzékeltetni, hogy bármennyire is elrontott, félresikerült az életed, ez a világ, mégis van benne valami jó, valami gyönyörű, ami miatt soha nem cserélnéd el mással, ami miatt mégis megéri. Ez a történet elérte ezt a hatást, és úgy vélem, ezért jó ez a film.
s Mit kellett megtennie, hogy a szereppel azonosulni tudjon? Szükséges volt fogyókúráznia a szerephez?
− A forgatás vége előtt néhány napig nagyokat ettem, amikor Charlize Theronnal a visszaemlékezéses jeleneteket forgattuk. Gyakorlatilag disznót csináltam magamból. Jól- esett, hiszen kicsit egészségesebbnek akartam látszani, mint a korábbi hónapokban. Bizonyos dolgokra oda kellett figyelnem a külsőmmel kapcsolatban. Egyértelmű, hogy nem nézhettem ki úgy, mint aki tökéletesen jól van lakva. Kevesebbet ettem, és arra is odafigyeltem, mit eszem. De egy idő után már itt is csak a másikba vetett hitről volt szó. Ezért szeretek filmekben szerepelni, és filmeket nézni. Vannak régi és új filmek, híres jelenetekkel, mesteri közelikkel, jól megkomponált nagytotálokkal, és ott van valakinek az arckifejezése, amely többet ad, mint minden technikai csoda. Teljesen mindegy, hogy mennyire fejlett manapság a filmkészítés. Vannak bizonyos dolgok, amelyek minden magyarázaton túl mutatnak, mert hiszel bennük. De ami az előkészületeket illeti, sokkal kevesebb külső változtatásra volt szükségem, mint bármely eddig szerepemnél. Csak azok a dolgok voltak, amik eljuttattak egy bizonyos hangulatba. Sokkal kevesebb külsőség, ám jóval többet kellett megmutatnom magamból. Az, hogy apa vagyok, ezek a külső körülmények természetesen sokat segítettek, de végső soron mégis arról volt szó, hogy… legyünk elég bátrak ahhoz, hogy a dolgok megtörténjenek, és reménykedjünk abban, hogy működni is fognak.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!