Kern örül, hogy Básti Julival játszik

z Harmadszorra dolgozik együtt Ilan Eldaddal, aki A 88. utca foglyait
rendezi. Igaz, hogy szinte nem mond semmit, de nagyon szereti a színészeket, és határtalan bizalma van irántuk?
– Nem akar gyors, görcsös lenni, nincs benne nagyot akarás a próba első szakaszában. Az a tapasztalata, hogy magától is kialakul, hová kell állni, merre kell fordulni, vagy hogyan kell értelmezni egy ilyen viszonylag egyszerűen értelmezhető darabot. Aztán abban a pillanatban, hogy valami nem tetszik neki, már megszólal, mondja a magáét. Keveset beszél, de én ennek soha nem éreztem hátrányát.
z Ilan Eldaddal az első közös munkájuk, Az élet mint olyan, egy zsidó házaspárról szól, igen szép előadás lett, akkora volt a siker, hogy a Házi Színpadról átkerült a produkció a Pesti Színházba, de most látom, hogy visszavitték a Házi Színpadra.
– Már nagyrészt megnézték azok, akiknek ez a darab a Pesti Színházban való volt, majdnem százszor ment ott.
z A következő produkció, amit Ilan Eldad rendezésében bemutattak, A kellékes. Monodrámát még nem is játszott.
– Eleinte féltem is tőle. Bármikor előfordulhat, hogy az embernek rövidzárlata van, vagy rosszul van, nem figyel egy pillanatra, kikapcsol, nem tudja pontosan, hol tart, mit kell mondani, és ilyenkor a többszereplős daraboknál egy másik színész szokott segíteni. Attól féltem, hogyha elfelejtem a szöveget, összemegy a függöny, és hazamennek a nézők.
z Nincs súgó?
– Van, de már alig ér valamit, mióta oldalról kell súgnia, nem a színpad közepéről, a súgólyukból. De A kellékesben tényleg nem lenne jó, ha a súgólyukban ülne, mert ez az előadás arról szól, hogy a színházból mindenki elment, csak a kellékes maradt ott.
z Volt már olyan, hogy elfelejtett valamit A kellékes előadása közben?
– Ha ilyen előfordult, akkor improvizáltam, mondtam mást.
z Neil Simon igencsak népszerű szerző, sokan nagyon bulvárírónak tartják, míg mások szerint fontos dolgok vannak a darabjaiban, jó szerző.
– Én ez utóbbiak közé tartozom, lehet, hogy ez bűnös dolog. Remek írónak tartom, a Furcsa párt is játszottuk vagy százötvenszer a Vígben. Éppen nem játsszuk, de azt mondják, hogy nem végleg vették le a műsorról, csak most nem fér be a repertoárba. Neil Simont én a kommersz vígjátékírás királyának tartom. A Furcsa pár a maga nemében remekmű. A 88. utca foglyait nem tartottam olyan remekműnek, amikor vagy 25 éve láttam, de most elolvastam a darabot, döbbenten vettem észre, hogy az idők során sokkal jobb lett. Amikor a Vígben adták, éppen szocializmus volt, és a darab a kapitalizmusról szól. Egy Manhattanben élő középkorú házaspárról, melynek tagjai eleinte egész jól érzik magukat, bár a férfi kicsit neurotikus típus. Végül a férfit és a nőt is kirúgják az állásából. A pasas két nővére meg bátyja próbál segíteni, pénzt akarnak adni, hogy kihúzzák őket a bajból, de ők családi okokból nem fogadják el, úgyhogy így teljesen lecsúszott senkik lesznek. Ez a Kádár-rendszer közepén nem tűnt közeli problémának. Ma pedig az az érzésem, mintha ide írta volna Neil Simon. Iszonyatosan aktuális.
z A Neil Simon-vígjátékok arra is épülnek, hogy játszik bennük két igen jó színész, akik dobálják egymásnak a „labdát”.
– Ez a tervünk Básti Julival. Nagyon örülök, hogy vele játszom, mert valaha jóban voltunk, össze is jártunk. Ez akkoriban volt, amikor ő rettenetesen fiatal volt, és én szintén. Több mint harminc évvel ezelőtt, amikor Juli végzett a főiskolán, együtt szerepeltünk a Sándor Pál által rendezett, A természet lágy ölén című tévéjátékban, ekkor nagyon jóban lettünk. Aztán Julival elkeveredtünk egymás mellől, de most örülünk, hogy látjuk egymást.
z Nemrég filmbemutatója is volt, a Halálkeringő férfi főszereplőjeként látható.
– Jól éreztem magam a forgatáson, tehetségesnek tartom a rendezőt, az operatőrt, az egész stábot. Elmentem megnézni a premieren a filmet. Amikor kijöttem a vetítésről, az volt az érzésem, hogy ez egy jó film. Ezt néhány barát, közeli ismerős is megerősítette, és azt mondták, hogy nekik is tetszik a film. A kritikai és nézői fogadtatás már nem ilyen egyszerű, ebből arra következtetek, hogy megzavarodtam, már nem tudom, hol lakik a Jóisten. Ha a kritikák vegyesek, a nézők kevesek, nem tudunk mire hivatkozni. Az, hogy nekünk tetszik, talán kicsit kevés. Pedig szerintem ez a film gyönyörűen van fényképezve, jól van vágva, jó hozzá a zene, nagyszerű a hang, jól játszanak a színészek. Kicsit sötét, lehet, hogy az ilyesmi ma nem nagyon kell. Különben szerintem egy érdekesség.
z Januárban mindössze két nap nem játszik. Szereti, hogy ennyit van színpadon?
– Nem, ez demoralizálóan fárasztó. Nem lehet mindennap próbálni és játszani. Nincs ennyi erő- és tehetségtartalékom. Véletlenül jött most össze ilyen sok előadás, mert nemrégen volt az Egy, kettő, három és az Ibolya című Molnár-egyfelvonásosok bemutatója a Pesti Színházban, amiből most tízet is játszunk egy hónapban, de ez az előadásszám majd csökkenni fog.
z Az Egy, kettő, háromban Norrison szerepe is nagy feladat.
– Annyira, hogy úgy érzem, mintha érettségiznem kellene, olyan mennyiségű szöveget kell tudni, és olyan gyors tempót diktálni. Borzalmasan nehéz Norrisont játszani, olyan, mint egy színészvizsga. Kilencven percig beszélek szinte folyamatosan, megállás nélkül, ehhez rengeteg szöveget kell észben tartani.
z Szóval akkor szakmai szempontból nagyjából rendben van?
– Én nem tudom, hogy szakmai szempontból rendben vagyok-e, munkameny-
nyiség szempontjából biztosan rendben vagyok, sőt...

Bóta Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!