„Amikor az első találkozás valamilyen tárggyal meglep bennünket, s amikor a tárgyat újnak, vagy erősen különbözőnek ítéljük attól, amit ezelőtt ismertünk, vagy attól, aminek feltételezésünk szerint lennie kell, ez ahhoz vezet, hogy csodáljuk és elcsodálkozunk rajta. S mivel ez esetleg azelőtt történik meg, hogy valamiképpen megtudnánk, megfelelő-e ez a tárgy nekünk, vagy nem megfelelő, ezért nekem úgy tűnik, hogy valamennyi szenvedély közül a Csodálkozás az első” – írja Descartes A lélek szenvedélyei című munkájában.
A Bibliában és a görög mitológiában nagy szerepe van a kíváncsiságnak a bűnbeesésnél. Ádámról és Éváról van szó, Az utóbbi engedve a kígyó csábításának, eszik a tudás fáján lévő tiltott gyümölcsből az almából, amit megkóstoltat a párjával, majd az Örökkévaló az engedetleneket kiűzi az édenkertjéből. Vagyis, az emberiség sorsát a „híradások” szerint a kezdetektől, e bibliai történet óta alapvetően meghatározza a kíváncsiság, ellenállhatatlanul vonzza, hogy a tiltottat, az ismeretlen tetszőt, de még a taszítót, az érdekeset, sőt az érdektelent is fel- és megismerje. A pszichológiai definíciója szerint a kíváncsiság nem más, mint az embernek a környező világ megismerésében formát öltő, a tudásvágyból fakadó intellektuális-pszichológiai jellemvonása. Másként fogalmazva: az újdonság keresése hajtja előre az embert, az emberiséget. Ez hozta le a fáról, ez juttatta el a Holdra, ez sarkallja a tudományos szenzációk megalkotására….
Ugyan tudományosan máig nem teljesen tisztázott, hogy vajon genetikai tulajdonság-e a kíváncsiság, ám annyi azért bizonyított, hogy legintenzívebben a korai gyermekkorban, vagyis az 1-3 éves időszakban a gondolkodás és a tevékenység közben kialakuló érdeklődés. A kicsi fejlődésénél fontos, hogy a felnőttek megfelelően kövessék, elégítsék ki, és pozitív érzelmekkel kísérjék az új iránti fogékonyságot. És ugyanez igaz az iskolai tanulásnál is, ahol elengedhetetlen, hogy a tanítók, a tanárok, meg persze a családtagok figyelembe vegyék a gyerek egyéni képességeit. A szakemberek szerint minél inkább kíváncsi a fejlődő személyiség, a nyiladozó elméjű kicsi, amiben a felnőttek válaszadása komoly segítségül szolgálhat, annál remélhetőbb, hogy a gyerek egyszer valamilyen területen tehetséges emberré lesz.
A kíváncsiság témakörét boncolgatva kalandoztam az internet különböző honlapjain, ahol több portálon is azt fejtegették, hogy bármenynyire tagadja, titkolja a többség, igenis izgatja a sorsa alakulása, akár jóstól, kártyavetőtől, ingától, kristálygömbtől, álomfejtéstől, asztrológiától stb., de feltétlenül tudni akarja, mit tartogat a sors számára. „Akik már próbálták megtudni sorsuk alakulását a jövendőmondóktól, nem szívesen beszélnek róla. Vannak, aki azért, mert – állításuk szerint – a jósnő minden szava beigazolódott, mások viszont azért, mert mindent egy lapra, a jövendőmondó ígéreteire tettek fel, s nagyot csalódtak” – fejtegetik az egyik honlapon.
Ugyanott azt írják, hogy a többséget nem a távolabbi, hanem a közeljövő érdekli, például milyen lesz a vizsgája, hűséges-e a párja, javul-e az egészsége stb.? A megannyi felvetés közül jószerivel egyetlent, a halál eljövetelét hárítjuk, az elmúlással nem akarunk szembesülni, pontosabban vélelmezhetően a félelem okán – Freud-nak a halálfélelemről megannyi írásművel született – nem akarunk e témakörben kíváncsiak lenni.
Mindenesetre Madách Imrének Az ember tragédiájában azon fejtegetése továbbgondolásra érdemes, miszerint az ember arra kíváncsi leginkább, hogy miért él és mi a célja a világban?
„Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi” – mondta Albert Einstein és lám, a relativitás elméletével jócskán megváltoztatta a tudományos világképet…
A Pallas Nagylexikon a kíváncsiságot a következőképpen határozza meg: „a tudás vágyának az a fajtája, melynél a szubjektív vágy kielégítése a fődolog, nem az igazság iránt való érdeklődés; a kezdet mindig a K.; ebből fejlődik ezután a tudás vágya, mely az újat keresi, nem mert új, hanem mert értékes. A K. kiváló vígjátéki tulajdonság, mely elég gyakran ostoroztatik, rendesen felsüléssel lakol. Már a legendákban és regékben is szerepel, mint csúnya jellemvonás. Csak a gyermekeknél természetes és vonzó.”
A kíváncsiság az emberi természet alapvető velejárója. Mindennemű fejlődés feltétele. És bár a kíváncsiság fogalma az iméntiek ellenére is nehezen meghatározható, annyi azért bizonyított, hogy idegrendszerünk az új hatások, ingerek befogadására van kódolva, ha ezek nem érik, az elme eltompul, visszafordíthatatlanul károsodik, megbomlik. s az őrülethez hasonló tüneteket produkál.
De térjünk vissza a 3-5 esztendős „miért?” korszakát élő, akár ugyanazt százszor is megkérdező kis csacsogó csemetéhez, akinél egy ponton, megfelelő választ már nem tudván adni, inkább azt mondja az egyre ingerültebb szülő, hogy „aki kíváncsi, az hamar megöregszik”. Ez persze az apróságnak semmit nem mond, de azt hamar megtanulja, hogy ilyenkor el kell hallgatnia, aznapra a miért játék véget ért. A tudósok persze ennél nehezebben adják be a derekukat, sőt éppen az ellenkezőjét állítják, amikor kijelentik, minél érdeklődőbben szemléljük a világot, annál frissebbek maradunk szellemileg, és hosszan megőrizhetjük fiatalságunkat. Ifjúként a későbbi boldoguláshoz szükséges tudáshalmazt kell begyűjteni és fenntartani, középkorúként meg ezeket alkalmazni, bővíteni, idősebb korban pedig a szellemi frissesség megőrzésére fontos gyakorolni, az ismerethalmazt tágítani. Az utóbbiról sajnos sokan lemondanak, azzal a kijelentéssel adják fel a szellemi fejlesztésért való cselekvést, hogy „most már minek”? Pedig a szellemi tréning nem szabad, hogy életkorfüggő legyen.
Azután ott vannak azok a kellemetlen, undokok, akik majd meg halnak a kíváncsiságtól, „mindenbe beleütik az orrukat”, mindenről tudni akarnak – a megszerzett információikat szájuk íze szerint torzítva, jól informáltságukat fitogtatva „csak Neked, ne ad tovább” felkiáltással, persze további pletykára felkínálva fülbe súgják –, róluk sokan azt tartják, hogy beteg emberek. Valószínűsíthető, hogy esetükben nem a klasszikus értelemben vett kóros személyiségről van szó, mint fontoskodásról. A bennfentes látszatának hangsúlyozásáról, vagy a téma tartalmától függő rosszindulatról, netán a hallgatóságának tájékozottságának hangsúlyozásáról stb. Az elle.hu-n olvastam, hogy Dr. Túri Zoltán szerint ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az énhatárok felbomlásának korát éljük. „Az ilyen személyiség nem tartja tiszteletben mások határait, tulajdonaként használja azt, ami nem az övé. Erre a viselkedésre a társadalom csak ráerősít. Minden azt sugallja: akárki lehetsz, ne tedd le a voksod egy személyiségvonás mellett. Egyik nap lehetsz mondjuk szerény, de holnap akár ennek az ellenkezője is. Nincsenek meghatározva az én határai. És ha arra a kérdésre nincs biztos válaszunk, hogy ki vagyok én, ha nincs stabil identitásunk, akkor feltételezzük, hogy a másiknak sincs. Ha a saját határainkat nem tudjuk, miért kéne tudnunk a másikéit?”
Mindenesetre az egészséges kíváncsiságról a pszichológusok állítják, az normális emberi tulajdonság, a személyek, a tárgyak, a környezet iránti totális érdektelenség viszont lelki, fizikai betegségre utalhat. Hogy környezetünk, a világ felé fordulásunk ezen formáját kíváncsiságnak minősítjük-e, az értelmezés kérdése. Egy biztos, a kíváncsiság többnyire legelemibb létszükségletünk.
Krasznai Éva