Érdemes-e azon meditálni, hogy mi lett volna – ha Hunyadi Mátyás nem nyugaton folytat hódító hadjáratokat, hanem a török ellen fordul, s így megakadályozza Mohácsot? Egyáltalán elkerülhető lett volna Mohács? Érdemes-e azon gondolkodni, hogy alakulhatott-e volna másképpen a Rákóczi-szabadságharc, s mi történik, ha az 1848-as szabadságharc magyar főszereplői acsarkodás helyett egymással jobban szót értenek, s – példának okáért – másként alakítják a nemzetiségi politikát? Vajon így nem lett volna Világos? S mi lett volna, ha az első nagy háborút lezáró békekötésben nem olyan nyugat-európai politikusok viszik a prímet, akik közül sokaknak fogalmuk sem volt közép- és kelet-európai viszonyokról? Kiléphetünk a világtörténelembe: vajon Napóleonnak akkor kellett-e buknia, amikor ez megtörtént? S Bismarck megvalósíthatta-e volna másként a német egységet? S ha Churchillt hamarább választják meg Angliában a Hitlerrel békülésre hajló Chamberlain helyett, vagy ha Stauffenberg gróf merénylete sikerül Hitler ellen, s ha… Mint látjuk, a kérdések szinte vég nélkül folytathatók: ebbe a történelmet egy pillanatra a feltételezések gondolatkísérletévé változtató sorba illik Charles Gati – vagyis Gáti Károly – kitűnő, s már sokak által méltatott könyvének, a Vesztett illúzióknak a hatodik fejezete, amely nem is kérdés, hanem állítás formájában beszél ’56-ról: „A forradalom, amelynek nem kellett volna elbuknia”. Vagyis elkerülhető lett volna a bukás – fejtegeti egykorvolt újságíróhoz méltón olvasmányos, ámde magas tudományos színvonalú könyvében a szerző –, ha a szereplők másként viselkednek: ha az utca visszafogja követeléseit, s „kifinomult politikai érzékről” tesz tanúságot; ha Nagy Imre felemelkedik ahhoz a feladathoz, „hogy meggyőzze a hatalom moszkvai birtokosait és a budapesti felkelőket: fogadjanak el valamivel kevesebbet, mint eredeti elképzeléseik”; ha sikerült volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket; ha Washington nagyobb felelősséget és főként érdeklődést, valamint hozzáértést tanúsít, s nem csak jelszavakat szajkóz a „felszabadításról” meg a „visszaszorításról”. Ha mindez így alakul, akkor a Kreml talán nem változtatja át híres október 30-i döntését, amelyben lényegében elismerte a forradalom eredményeit, a 31-i kategorikus „nyet”-re, amellyel eldöntötte, erőszakkal leveri a felkelést.

Tehát vissza az eredeti kérdéshez: lehet-e ilyen feltételezésekbe bocsátkozni? Nem „sértődik-e” meg Klió, a történetírás múzsája? S egyáltalán mi indokolja, hogy visszatérjünk Gáti könyvéhez? A legutóbbinál kezdem: azért érdemes az alapos elemzésre és a benne foglalt feltételezésekre ismételten kitérni, mert a figyelmes szemlélő azt érzékelheti, ötvenhat és a forradalom ügye jóval erőteljesebben jelen van a magyar közgondolkodásban, mint ahogyan hinnénk. Ezt bizonyítják az itt-ott fölbukkanó viták, például a pártház ostromáról, s mindenekelőtt a Horn-kitüntetés ügyéről. Gáti könyve – és persze másoké is – nagyon meggyőzően bizonyítja, amit egyébként a többpárti demokrácia hívei amúgy is egyértelműen vallanak: azt ugyanis, hogy a forradalom és a megtorlás, az egypárti diktatúrára építő Kádár-rendszer és az 1989-től létrejövő többpárti demokrácia között – minden gulyáskommunista jelleg és egykori nyugati flört ellenére – éles és kitörölhetetlen, történelmileg egyértelmű a választóvonal. Ezt nem szabad és nem lehet elmaszatolni, mert ezzel az erkölcsi és emberi értékek egyensúlya billen föl. Ha kritizálja is Gáti az „utcát”, vagyis a felkelőket, ha azt állapítja is meg Nagy Imréről, hogy – sajnos – nem bizonyult olyan határozott politikusnak, mint Gomulka, egyetlen pillanatig sem tagadja meg elismerését a bátraktól és a mártíroktól, s a tizenhárom nap hősi küzdelmét világpolitikai és történelmi keretek közé helyezi. Nem lehet senkitől sem zokon venni – sem az államfőtől, sem mástól –, sőt csak helyeselni lehet, ha ezt az alapvetést tekinti a harmadik magyar köztársaság egyik politikai-történelmi pillérének. Persze minden vitának helye van, például annak is, hogy volt-e „polgárháborús elem” ’56-ban: Gati könyvének egyértelmű következtetése, hogy a pártház ostroma elszigetelt epizód volt, a tragikus és erkölcsileg nem menthető lincselések nem váltak tömegessé, jelentőségüket a kádári restauráció utóbb mértéktelenül fölnagyította.

Az, hogy az utcai akasztások pontosan mekkora szerepet játszottak Moszkva véleményének megváltozásában, úgy gondolom, még mindig nem teljességgel válaszolható meg. Hogy befolyásolta Hruscsovot, az szinte bizonyosnak tekinthető, de kérdés, hogy Gáti nem tulajdonít-e túl nagy jelentőséget a földühödött emberek elfogadhatatlan önbíráskodásának? Meglehet, a szovjet-orosz levéltárak tartalmaznak még értékes adatokat arra vonatkozóan, vajon pontosan miként jött létre a Kremlnek a forradalmat legalábbis tudomásul vevő és egy semleges Magyarország felé mutató október 30-i döntése, s Hruscsov álmatlan éjszakája után milyen tényezők hatására vonta azt vissza a szovjet kommunisták vezérlő testülete, és döntött az erőszak mellett. Gátival egyetértek abban, hogy az eredeti határozat talán meglepőbb, mint a visszavonása, de az is elképzelhető – magam inkább erre hajlok –, hogy a Köztársaság tér szerepe jóval szerényebb más tényezőknél. Ugyancsak kitűnő, a Magyarország története a XX. században című könyvében, Romsics Ignác úgy vélekedett, hogy a forradalom radikalizálódása mellett Szuez és az Egyesült Államok magatartása fordíthatta meg Hruscsov és – egy kivételével – az SZKP elnökségének nézetét.

De nem akarnám megkerülni az eredeti kérdést sem. Mi értelme „a mi lett volna, ha” típusú kérdésfeltevésnek? Nem árt tisztában lenni azzal, hogy – akár akarjuk, akár nem – ilyen föltételezések és találgatások valamiképpen hozzátartoznak szellemi mivoltunkhoz. Elkerülhetetlen szinte, hogy a kíváncsiság, a nosztalgia, a halványuló emlékezet ne kalandozzék el a múlt szigorú tényei között – amelyek korántsem olyan egyértelműek és megdönthetetlenek, amilyennek gondoljuk őket -, s ne tegyen föl olyan „történelmietlen” kérdést, hogy mi lett volna, ha… Két éve, az Osiris egyik kötetében Békés Csaba már boncolgatta ugyanazt a dilemmát, amelyet most Gáti: győzhetett-e volna a magyar forradalom? Békés – az új dokumentumok alapján – úgy látja, hogy az SZKP vezérkara valóban hevesebb vitákat folytathatott, mint azt korábban a külvilág feltételezte, de kivonulásról csak akkor lehetett volna szó, ha a Nagy-kormánynak a kommunista rendszeren belül maradva sikerült volna konszolidálnia hatalmát. A Kreml nézőpontjából az engedményeknek mindvégig csak ezt a célt kellett volna szolgálniuk, így Békés inkább az új, népszerű mítoszok közé sorolja azt a föltételezést, hogy a forradalom akár győzhetett – volna. Moszkva magatartásának hátteréhez még valamit tennék hozzá, túllépve ’56-on: 1968-ban Csehszlovákiában semmiféle lincselés nem történt, amikor azonban a viták a többpárti demokráciáig jutottak el, és az „emberarcú szocializmus” elgondolása kezdte megkérdőjelezni a szovjet szupremá-ciát, Moszkva nem habozott közbelépni.

A vita természetesen nem dönthető el, s ez így van rendjén, arra viszont nagyon alkalmas – a többi között ez is érdeme Gátinak –, hogy önmagunkat jobban megismerjük, mert a kérdésfeltevések, a (tév)hitek, mítoszok állandó vizsgálata megkönnyíti a mai magyar valóság értelmezését, elősegíti, hogy pontosabban lássuk helyünket a világban. A Rákosi-kor brutális elnyomása után emberileg mindenképpen érthető volt, hogy a magyar forradalom szereplői közül sokan kilométereket akartak haladni, holott ha csak métereket tesznek meg – írja Gáti –, például egy Tito mintáját követő nemzeti kommunista rendszer felé, akkor lehetett volna esély a győzelemre.

Ebben a vitában az a vonzó, hogy igazát senki nem tudja bizonyítani, viszont a konszolidált, de sajnos sok szempontból eltévelyedni látszó mai demokráciánkban már nem „bocsátható” meg, ha sokan összekeverik a métereket a kilométerekkel: a konszolidáció nyugtalan nyugalmában kötelező – lenne – a valódi önismeret, az erkölcsi értékek tisztelete, a megismerhető tények és az alapvető összefüggések figyelembevétele.

A mai magyar demokráciának ezt üzeni a forradalom, amelyet – minden magyar és amerikai hiba ellenére – végül Moszkva ítélt kudarcra, s a magyar függetlenségért vívott nemes küzdelem leveréséért – miként Gáti írja – a Kreml felelős. Az annalesek főcímei ezt tartalmazzák majd, de ettől még izgalmasak és tanulságosak lehetnek a lábjegyzetekbe szoruló viták.

Le­ve­le 6 t ho­zott a pos­tás… 2007. augusztus 12.
Vitában Tóth Andrással
A Vasárnapi Hírek augusztus 5-i számában
interjú jelent meg Tóth Andrással, amelyben
ő azt állította, nem volt köze az állambiztonsághoz,
nem olvasta annak jelentéseit és
a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályon
(KAO) csupán „ifjúsági és sportügyekkel”
foglalkozott, mint alosztályvezető. „Az (egyes
fontos tisztségeket betöltő személyeket átvilágító)
bizottság igazolt engem és a múltamban
nem talált semmi olyan tényt, ami a titkosszolgálatokhoz
való kötődésemet igazolta
volna” – nyilatkozta erről. A dokumentumok
mást mondanak. Tóth első bemutatkozása az
állambiztonság vezetői előtt 1988. szeptember
30-án történt. A Magyar Országos Levéltárban
található rendőrfőkapitányi értekezlet jegyzőkönyve
szerint a KAO osztályvezető-helyetteseként
részt vett az értekezleten, ahol az újonnan
alakuló pártok kapcsán a következőket
fejtette ki: „A Fidesz esetében én úgy vélem,
hogy a legnagyobb lehetőség ma az egyetemi-
főiskolai közegen belül a szervezet tevékenységének
blokkolásában, zavarásában, és
az ottani viták vállalásában van. (…) abban
az esetben ezen emberek azt a viszonylagos
védettséget és kényelmi pozíciót el fogják
veszíteni, amelyben ma leledzenek…”
Tóth szavainak jelentőségét nem lehet eléggé
hangsúlyozni. A Pártközpont osztályai
jelentették ebben az időben az igazi hatalmat.
Az osztályvezető a hierarchiában miniszterhelyettesnek
felelt meg, de a gyakorlatban annak
elöljárója volt. Tóth András 1988. június 17-i
pártközpontban készített kinevezési javaslata
szerint „Alkalmasnak tartjuk arra, hogy a
belügyi témákkal összefüggő osztályvezetőhelyettesi
teendőket ellássa.” Kinevezése nem
sokára meg is történt.
Tóth bölcs politikus volt, és a jövőre is
gondolt. Csak ezzel függhet össze, hogy első,
szeptember 30-i bemutatkozása után eltűnik
a jegyzőkönyvekből. Bár más üléseken
is részt vett, de tapasztalva azt, hogy az ott
elhangzottakat jegyzőkönyvezik, nem szólt
nyilvánosan hozzá. Észrevételeit közvetlenül
mondta el az érintett miniszterhelyettesnek
vagy rendőrfőkapitánynak. Mindez nem volna
érdekes akkor, ha a magyar társadalom nem
fordítana annyi figyelmet azokra a szerencsétlenekre,
akik „ügynökgyanúba” keverednek,
miközben a rendszer igazi haszonélvezői és
mozgatói nemcsak hogy úgy tehetnek, mint
akinek a pártállami terrorhoz semmi közük
sincs, hanem erről még az úgynevezett átvilágító
testülettől hivatalos papírt is kaphatnak.
Sőt a helyzet még rosszabb. Tóth András 2002
után valójában azt a posztot kapta vissza,
amelyek már a pártállam idején is élvezett.
Újra a fegyveres testületeket – igaz, csak a titkosszolgálatokat
– felügyelhette. A káposzta
megint a kecskének jutott.
Ungváry Krisztián Budapest
Válasz egy nyílt levélre
A Vasárnapi Hírek július 27-i számában jelent
meg Deák Péter, az MTA doktora, c. egyetemi
tanár írása Nyílt levél a debreceni polgármesternek
címmel. Hivatkozik politikai különbözőségükre,
ám ennek ellenére Kósa Lajost az
ország egyik legjobb polgármesterének tartja.
Megjegyzi, hogy a város urbanizációs fejlődése
milyen elismerésre méltó, de azért odaszúr: „ez
nem kizárólag a te érdemed”. Folytatja azzal:
Néha – én úgy látom – vannak kilengéseid”.
Idézem következő mondatát: „Most viszont
valami borzasztót hallottam, mégpedig azt,
hogy Wass Albertnek, a középszerű, ultranacionalista,
antiszemita írónak emléket kívántok
állítani”. A családját és önt ért személyes sérelmei
miatt még azzal is megvádolja a „középszerű”
írót, hogy közreműködött abban, „hogy
Párizsban az igazságtalan és történelmi kárt
okozó Trianont szinte változatlanul vették át a
’47-es békeszerződésbe”.
A Wass Albertet gyalázó, rágalmazó szöveget
azzal folytatja, hogy „Ha ez az emlékmű, szobor,
akár tábla Debrecenben feláll, akkor én – és
vannak mások is – többé be nem teszem a lábamat
a városba. Maradok Szegeden, Pécsett.”
A levél elolvasása után az első gondolatom
az volt, hogy Deák Péter lélektelen szakbarbár.
A lelkiekben gazdag ember nem nyilatkozik
olyasmiről, aminek tényszerűségét nem ismeri.
Személyes sértettsége gyűlölködővé tette, s ezen
a sértettségen képtelen felülemelkedni. Csak a
szélsőjobb embertelenségét látja, és nem vesz,
nem akar tudomást venni arról, hogy már 1917,
a kommunizmus létrejötte óta a szélső baloldal
a saját érdekei érvényesítéséért több mint 110
millió embert végeztetett ki. A holokausztról
naponta hallunk, de erről nincs megemlékezés.
A Wass Albertről szóló rágalmazó megnyilatkozása
egyértelművé teszi, hogy annak életét,
irodalmi munkásságát egyáltalán nem ismeri.
A Hontalanság hitvallása című versben csak
azt hirdeti, hogy „testvérem minden ember, s
hogy egymásra kell leljen végre egyszer mindenki,
aki jót akar”. Őszintén remélem, sikerült
felkeltenem érdeklődését Wass Albert irodalmi
munkássága iránt. Versei, regényei által nagyon
értékes, igaz embert fog megismerni.
Szakácsi Jánosné dr. Debrecen,
a Wass Albert Társaság tagja
Viszontválasz
Mivel levele elején nem szólított meg engem,
így ezt én sem tudom megtenni. Felháborodását
némileg megértem, hiszen egy művész iránti szeretet,
avagy egy jogos „Trianon-sérelem” indulatot
gerjeszt, hacsak nem egy szándékos, szervezett
politikai verbális erőszakhadjárat résztvevőjeként
írta levelét. Ma egyeseknél ugyan divat
az alpáriság, az én olvasói levelemben nem talált
olyat, hogy „szakbarbár”, „gyűlölködő”, „rágalmaz”.
Levelében W. A. „irodalmi munkásságával”
(divatos kifejezés) foglalkozik, amiben talán
igaza is lehet, bár a magyar irodalom nagyjai
közé azért nem sorolnám. Ő ugyanis nyilatkozott
dolgokról, 17 idézet van nálam (amit nem közlök,
mert szörnyű indulatot vált), ezeket, ha erre jár,
megtekintheti, megkeresheti a neten, könyvtárakban,
újságarchívumokban, ha akarja. De ön
is tudja, hogy a védettje 1944-ben lett katonai
vezető, hogy az egyik Vaskeresztet (a németektől)
„partizánirtásért” kapta, hogy nem emigrált,
hanem a hungarista hadsereg vezetőivel szökött
meg az 1944-es Németországba, hogy abban a
Sopron nevű városban gyülekeztek, ahol Szálasit
várták, és aminek közelében Bajcsy-Zsilinszky
Endrét kivégezték.
A kommunizmus sok embert végeztetett ki,
de a 110 milliót milyen forrásból tetszett venni,
benne vannak-e a Fall-Barbarossa rohamozói, és
a kivezényelt, halálba kergetett magyar áldozatok,
hősök is? Az meg mindennek a teteje, hogy
ebbe belevonja a holokausztot, hogy le meri írni
ezt a szót. A Párizsi döntéssel kapcsolatban tudni
való, hogy az sajnos mérlegelés tárgyát képezte,
hogy a jogosan visszaítélhető magyarlakta (nem
nagy-magyarországi) területhatárok átrajzolása
nyomán éppen a szélsőséges irredenta akkori
határon túliak, a bécsi döntés érintettjeinek
megnyilvánulásai milyen későbbi veszélyt jelenthetnek.
Ennyi. Gondolkodom, hogy a részleteket
illetően esetleg írok önnek egy hosszabb levelet,
de ha kívánja, személyesen vagy a körükkel
néhány értelmiségi barátom kíséretében akár
Debrecenben is beszélgethetünk, mert a bojkott
kihirdetésében nem biztos, hogy igazam volt.
Deák Péter
Kiiratkoztak a köztársaságból
Gondolom, nemcsak én döbbentem meg, amikor
tudomásomra jutott, mi történt Budakeszin,
meg hogy megalakul a Jobbik támogatásával a
Magyar Gárda.
Az előbbit illetően, nem tudom, kinek az
ötlete volt az alkotmányosság durva megsértése
azzal, hogy a köztársaság törvényes zászlaját
az Árpád-sávosra cserélje, választott önkormányzati
tisztségviselők közreműködésével. Ők
a köztársaságra esküdtek fel, és nekik be kell
tartaniuk a törvényes rendet. Vagy nem?
Sajnos, az ország lakosságának egy része úgy
véli, itt mindent lehet. Megtapasztalhattuk ezt
a kormányellenes demonstrációkon, a kiabálás,
fütyülés, tojásdobálás uszítás, gyújtogatás ellenére
nem alkalmazták ellenük az alkotmányban,
a törvényben lefektetett szankciókat. Úgy
látszik, Budakeszin a lakosság egy része kiiratkozott
a köztársaságból. Náluk más törvények
vannak, a „64 vármegyéhez” tartoznak.
Ugyancsak vérlázító az a tény, hogy a már
betiltott Vér és Becsület „Kulturális Egyesület”
helyébe lépett – a szélsőjobboldali Jobbik támogatásával
megalakuló – úgynevezett Magyar
Gárda. Mint elhangzott, a megalakulás előszele
a majdani nemzetőrségnek. Egyenruhájuk fekete.
Az első 56 tag augusztus 25-én tesz esküt
Árpád-sávos zászló alatt, a Várban. A vezetők
tagadják, hogy magánhadsereg magja lenne ez
az alakulat – de ki hiszi el? Bizonyos, hogy tevékenységük
előbb-utóbb a törvényes rend ellen
fog irányulni.
Igen hasznos lenne, ha az arra illetékesek jó
előre megakadályoznák az ilyen és hasonló szervezkedéseket,
mielőtt még nagyobb baj történik.
Takács László, Szolnok
Válaszra várva
Az átlagosnál is nagyobb figyelemmel olvastam
el Békesi Dániel levelét, amelyet A kánikula
gyümölcsei cím alatt írt a rovatba. Talán azért
volt ez a megkülönböztetett figyelem, mert én is
néztem az elnök úrral készült interjút.
Egyetértek a levélíróval. A gondos olvasást
követően összegezhetem: nyolc kérdést tett föl
Békesi Dániel elnökünknek, továbbá tizenegy
bíráló mondat is szerepel a levélben. Ennek ellenére
megállapítható, hogy a levélíró igyekezett a
tárgyilagosság határain belül maradni.
A vezető személyiségeket ért bíráló megnyilatkozásokra
még nem találkoztam konkrét
válaszokkal. Pedig kellene! Vajon mi az oka a
hallgatásnak? Nem olvassa a lapot az érintett,
vagy az ezzel megbízott munkatársa? Esetleg
rangon alulinak tartják a reagálást?
De most a köztársasági elnökről van szó!
Súlyos és jogos bírálatok érték. Hogyan is szól
a mondás? „Hallgatás: beleegyezés”. Vagyis ez
esetben egyetértenek a bíráló szavakkal.
A kérdések azonban még így is válaszra
várnak. Ezt illene megtenni. Hiszen annyi nem
tisztességes dolog történik ebben az országban!
S ha neki, a köztársasági elnöknek oly fontos
a tisztesség, bizonyosan lenne mondanivalója
egy sor kérdésről: a Duna-dalról, a kézfogás
elmulasztásáról, az Árpád-sávos zászló használatáról,
a kormány egyoldalú bírálatáról, a
lokátorról – és még sorolhatnám.
Még egy utolsó megjegyzést: az is tisztesség
kérdése, hogy ha valakitől kérdeznek, az válaszoljon.
Ha Sólyom elnök úr esetleg már választ
küldött volna Békesi Dánielnek személyesen,
vagy a lap szerkesztőségén keresztül, úgy tisztelettel
visszavonom a reklamá-ciót. Ám ebben
az esetben szeretném a választ a lapban látni és
olvasni. Gáspár István, Mezőkövesd
Még egyszer a FUSZ-ról
Júliusban írtam arról, hogy magát FUSZ-nak
nevezett szélsőjobboldali gyülekezet honlapján
milyen antiszemita és gyűlölködő cikkek
jelennek meg. Egyben javasoltam azt is, hogy
a FUSZ a valóságnak megfelelően változtassa
meg nevét: Tárgyilagosságtól Független
Hungarista Újságírók Szövetsége névre, mely
tökéletesen lefedi azt a szellemi sötétséget,
amivel a honlapjukon találkozni lehet.
Nem gondoltam volna, hogy kis írásom ennyire
elevenbe vág a szélsőjobboldalon, hiszen a hungarista
gyűlölködésnek megfelelően – Gyöngyösi
Zsuzsanna aláírással – gyorsan egy panaszömlengést
rittyentettek fel honlapjukra. Sőt, ezt a
rittyenettet átvette egy másik szélsőjobboldali
portál, bizonyítva, hogy észrevételem nagyon is
igaz.
Gyöngyösi kisasszony megjegyzi szóban forgó
ömlengésében, hogy őt igazmondásra nevelték,
amiben nem kételkedem, de az eredmény egészen
mást mutat, hiszen aki tele van gyűlölködéssel, az
semmiképp sem mondhat igazat. Nem is mond.
Gyöngyösi Zsuzsanna védelmébe veszi dr.
Nagy Attila „közírót” de ezzel az antiszemita
nézeteit, megnyilvánulásait és színvonaltalan
szellemiségét is elfogadja. A nagyobb nyomaték
kedvéért Gyöngyösi kisasszony segítségére
fogadatlan prókátorként egy Czakó István nevű
valaki sietett, és mint egy „független” hozzászóló,
megerősítette mindazt, ami jellemzi a FUSZ
szellemi lényegét, vagyis a színvonaltalanságot
és a gyűlölködést.
Abban egyetértünk a cikk írójával, hogy tőlem
mindenképpen függetlenek, de szellemiségük és
nyelvezetük nem független a nyilas éra szellemiségétől
és nyelvezetétől.
Bizony, ahogy a FUSZ honlapját és egyéb szélsőjobboldali
portálokat olvasom, ideje van már a
keményebb fellépésnek.
Aszalós Sándor, Bécs
Egy „pislákoló értelmű”
választópolgár morgolódása
A korábbi liberális, az Orbán-féle kormányzás
alatt, felvásárlással a politikai középről jobbra,
majd a szélsőjobb közepére irányított nyomdaterméket
előállító, sajtóordasok, a jobboldal
2006-os választási veresége óta egyre gyakrabban
elcsatangolnak a szélsőjobb határmezsgyéjéig.
A nyomdatermék az elmúlt néhány nap alatt
annyi gyűlölködő, rágalmazó és uszító irománynyal
szennyezte közérzetünket, hogy nincs okom
tovább óvatoskodni, kertelni (félni talán igen,
de azért sem szerzek ilyen örömet senkinek!).
Kimondom: az alábbi – több tucat hasonló irománnyal
csaknem azonos, de legalábbis hozzájuk
hasonló – szövegek csak a 20. század 30-as éveinek
Közép- és Kelet-Európáját valósággal elöntő
diktatúrák, és a különböző színezetű autokratikus,
fasiszta rendszerek propagandairataiban,
sajtójában (rádiójában) és vezéri monológjaiban
fordultak elő.
Egy Erdélyből iderándult tintanyaló (a német
Flugschrift tükörfordításával) „röpiratnak”
nevezte (s nem tartalma szerint: felhívásnak vagy
kiáltványnak) a szerintem szélsőjobboldalhoz
közelinek minősíthető sajtó meg ellenőrizhető
tények és bizonyítékok nélkül, kinyomatva azt
„tudatta” olvasóival, hogy: Magyarország az,
„ahol ma magyarnak lenni szégyen. Ahol idegen
érdekek nevében tipornak felismerhetetlenné
mindent, ami magyar. Mostantól kezdve
egyszerűen csak ne tűrjünk tovább... Ha valaki a
magyarságot gyalázza, bánjunk úgy vele, ahogy a
mocskos szájú inassal. Ne mérlegeljünk többé…
Mindössze erőt kell felmutatni. Erőt és .... ami
ezután következik, azt figyelmen kívül kell hagyni.
Persze fasiszták leszünk... szélsőségesek és
általában az emberiség ellenségei. Mindezek
azonban csupán szavak. Szavak, amelyek olyanok
számunkra, akár a légyzümmögés.”
Azt, hogy ki gyalázza hazánkban a „magyarságot”,
s hogy kik azok, akikkel el kell bánni,
persze nem írja le, mert akkor szembe kellene
néznie a megrágalmazottakkal. Július 31-én egy
joghallgató ifjúságának minden bölcsességével
azt állapította meg, hogy a magyar társadalomnak
cipzár van a száján és félelem a szívében,
majd szívszaggatóan felkiáltott: „Miért tűrjük
ezt? Miért hajlunk meg?” „Fuldoklik a magyar
társadalom”, állítja egy bizonyos Jónás Levente,
és kijelenti: „elég volt az SZDSZ-ből, drogosaiból,
a pedofilokból (sic!) a megszorításokból,
Tamás Gáspár Miklósokból, Lédererekből”(?)
Hogy mi legyen velük? Azt sejthetjük.
A szélsőjobbos sajtó hangnemére sokféle jelzőt
lehetne felsorolni, s az állításokat igazolni
Ezúttal csak egyet emelek ki: „Mai nyomorunknak
alapvetően három oka van” – kezdi szociológiai
abszurdját Szalay Károly, s így folytatja:
„Emberek! A zacskós vizet ne a szátokba, hanem
a fejetekbe löttyintsétek, hátha fölébredtek végre,
és kinyílik pislákoló értelmetek!” Most aztán jól
megkaptuk, ugye? De ki ez a mocskolódó, hogy
egy országot, vagy legalábbis több mint a felét
„pislákoló értelműnek” titulálhatja?
Csak egyféle magyarázatot találok arra, hogy
miért kezelhet bennünket ilyen lenézően: valaki
elhitette vele, hogy ő (és a vele egy követ fúvó)
felsőbbrendű. Jómagam meg azt gondolom, hogy
az, aki olyan galádságot enged meg magának,
mint amilyen embermilliók „pislákoló értelműnek”
(talán fogyatékosnak? vagy csak szimplán
hülyének?) nevezése, a fasiszta ideológia híve
vagy „beetetett áldozata”. (Az illető választhat.)
Az írott és az elektronikus sajtó számos orgánuma
– megfigyeléseim szerint évek óta – visszaél
a sajtószabadsággal. Kihasználja a többértelmű
és „soklyukú” sajtótörvényt, és büntetlenül
kacérkodik a szélsőjobboldali, sőt, a fasiszta
ideológiákkal. Pedig a szó – ha demagóg, frázisos,
kemény vagy éles és igaztalan – olyan fegyver,
amit – jogállami eszközökkel, ám a leghatározottabb
hatósági szigorral – mindenkivel, aki
használja „súlyba kell helyeztetni”. Szép és igaz
szóval élve lehet csak az ember és a véleménye
szabad. Dr. Györky Zoltán, Kaposvár
Szigorodó pontrendszer
– Ha nem ad egy pontot sem, leveszem a sortomat is…! Kren­ner Ist­ván raj­za
Ol­va­só­ink le­ve­le­it kö­zöl­jük szer­kesztett
formá­ban
eze­ken a ha­sá­bokon.
Szí­ve­sen ad­juk közre
észre­véte­le­iket,
cikke­inkre
ér­ke­zô véle­ménye­iket.
Vár­juk le­ve­le­iket,
ame­lyekben
meg­osztják
ve­lünk gondola­taikat,
kép­visel­je­nek
azok – a szél­sôsége­ket
le­szá­mítva
– bár­milyen
ál­láspontot.
Kér­jük le­vél­író­inkat,
amennyiben
véle­ményüket
meg­jele­nésre
szánják,
ad­ják hozzá
tel­jes ne­vüket
és lakcí­müket,
esetleg
te­le­fonszá­mukat
is. Azt, ahol szükség
ese­tén fel tud­juk venni
önökkel
a kap­csola­tot.
Ter­mésze­te­sen
ada­ta­ikat
bizal­ma­san
ke­zel­jük.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!