Évi 100 milliárd kellene a sportnak

Szerinte megváltoztatandó, hogy a pénznek 70 százaléka megy el az élsportra, ráadásul a támogatás kétharmadát 5-6 sportág viszi el. A költségvetés 0,2 százalékát sem elérő állami támogatás most csekély – vallja a professzor, aki úgy  látja, hogy a következő kormányzati periódusban a sportnak három esztendeig meg kéne kapnia a büdzsé 1 százalékát, vagyis mintegy százmilliárd forintot évente. Összeállításunkban megszólal Gallov Rezső volt sporthivatali elnök, aki azon a nézeten van, hogy a sport támogatása az állam részéről elengedhetetlen kötelezettség, s annak érvényesülnie kell a sport valamennyi területén.  Földesiné dr. Szabó Gyöngyi szociológus úgy látja, hogy az elmúlt húsz évben minden kormány nagy-nagy deklarációkat tett sportügyben, de igen kevés történt.

Hosszú távú és az eddigitől eltérő stratégiát kell kidolgozni

– A sporttal kapcsolatban semmiképp sem tarthatók fenn a régi beidegződéseink; az egész intézményrendszerét és a finanszírozását is „újra kell gombolni”. Ennek az újragondolásán, amit egy éve kezdtünk el a Nemzeti Sporttanácsban, már több mint egy hónapja túl vagyunk. Mindenki összeszedte magát és hozzájárult, a sportszövetségek is, így el is készítettük a javaslatainkat – mondja Sárközy Tamás jogászprofesszor, a Nemzeti Sporttanács elnöke. – Nyilvánvaló, hogy hosszú távú és az eddigitől eltérő stratégiát kell kidolgozni, aminthogy az is: a magyar sport nem maradhat alulfinanszírozott. Egyelőre sajnos az üzleti szféra és a háztartások részvétele igen alacsony a sport anyagi hátterének megteremtésében, s amíg ez nem változik meg, addig a finanszírozásról az állam kénytelen gondoskodni. Ez a kovász sajnos kell a sport „kenyerébe”, hogy megkeljen.
A mi gazdasági bizottságunk vizsgálata  nemcsak azt állapította meg, hogy az állami támogatás most csekély – a költségvetésnek 0,2 százalékát sem éri el –, de azt is, hogy ennek a pénznek a 70 százaléka megy el az élsportra, s csak a többi 30 százalék a szabadidősportra, míg a fejlett nyugati államokban az arány éppen a fordítottja. A javaslatom ez ügyben az volt, hogy négy év alatt, ha nem is sikerül elérni az arány teljes megfordítását, de legalább az 50-50 százalékot érjük el. További aránytalanság, hogy a versenysportra jutó támogatás kétharmadát 5-6 sportág viszi el, miközben egészségtelenül háttérbe szorulnak a nem olimpiai sportágak, például a technikai vagy a küzdő-, illetve a téli sportok. Tömörebben fogalmazva: a finanszírozás túlzottan báziscsentrikus és nyáriolimpia-centrikus.
A magyar élsport ráadásul különleges szerkezetű; olimpiai aranyérmet általában nem a látványsportokban szerezhetünk, és nem azokban, amelyekben túl sok ország verseng a dobogós helyekért – a specialitásunk például a vízilabda, a vívás, az öttusa. Ezeket viszont épp azért kell támogatni, mert ezekben számíthatunk éremesőre. Más kérdés, hogy az olimpiákon egyre több a látványsport, amelyekben nem vagyunk erősek – például Londonban a világverseny új sportága lesz a golf és a rögbi. Az olimpia egyre jobban kényszerül befogadni az újabb sportokat. Az ehhez való alkalmazkodást is elő kívánja segíteni a javaslatunk, hogy az alulfinanszírozott lakossági, és ezen belül kiváltképp a diák- és ifjúsági sportnak több jusson. Bő egy hónappal ezelőtt azt javasoltuk: a következő kormányzati periódusban legyen a sport prioritás és kapja meg átmenetileg – három évig – az évi költségvetés 1 százalékát, azaz körülbelül évi százmilliárd forintot – az eddiginek durván ötszörösét. Az pedig régi gondolat, hogy a sport legyen stratégiai ágazat, mert népegészségügyi tényező, munkahelyeket teremt és befektetésre ösztönöz. Így az élsport és a szabadidősport közötti 50-50 százalékos arányt úgy érhetnénk el, hogy nem kellene elvenni egy fillért sem a hagyományos olimpiai sportágaktól. Ám a többletpénzt alapvetően nem ezekre fordítaná az ország, hanem a diák-, ifjúsági és lakossági sportra. Ma Nyugat-Európában a diákok 30-40 százaléka rendszeresen sportol, míg nálunk csak 6-7 százalékuk.
A finanszírozás rendszerét is gyökeresen meg kellene változtatni, mert most teljesen szétaprózódott; rengeteg a szubjektív döntés, beleszólnak a befolyásos érdekképviseletek, rengeteg csatornán folyik a pénz – öt köztestület, két közalapítvány és fél tucat minisztérium is oszt pénzt –, s így az egész nem normatív, nem átlátható. Ehelyett azt javasoltuk: egységes sportköltségvetés kellene. Erre két variációt is kidolgoztunk, s ezeket majd az új kormány elé fogjuk terjeszteni, mert az idei válságköltségvetéstől ezt aligha várhattuk volna  el.
Ami pedig a 3 éves, „államilag felpumpált” költségvetésű átmeneti időszak utáni időket illeti, akkorra remélhetőleg lecseng a válság, s a finanszírozás igazi súlyát a meggyőződésünk szerint át kell majd venniük az önkormányzatoknak, az üzleti szférának és a lakosságnak. Addigra felépülhet egy sor tornaterem – ma 350 iskolának nincs –, a romos sportlétesítményeinket helyrehozhatjuk, tanuszodák is épülhetnek, és a testnevelő tanárok is kaphatnak különdíjat, hogy maradjanak benn délután és a tehetségtelen, az élsportban esélytelen  gyerekeket is alaposabban megmozgassák…

Az állam szerepvállalása nem lehet kétséges

A sport támogatása az állam részéről evidencia, elengedhetetlen kötelezettség, ez nem lehet kérdés – vallja Gallov Rezső nyugalmazott államtitkár, az OTSH volt elnöke (1990–1997). – Nem csupán, mert elemi európai uniós norma – lásd a Lisszaboni megállapodást –, hanem a huszonegyedik század egyetemes követelménye ez, továbbá mert erre nagyszerű hagyományaink is köteleznek. A támogatásnak érvényesülnie kell a sport valamennyi területén. Prioritás nélkül sorolom – mondja Gallov: – szabadidős sporttevékenység, az egészséges életmód feltételeinek megteremtése, prevenció, rekreáció, rehabilitáció és gyógytorna, iskolai testnevelés, diák és egyetemi sport, versenysport, benne megkülönböztetett módon az utánpótlás-nevelés és az olimpizmussal összefüggő kötelezettségek, a mozgás- és egyéb korlátozással élők sportja, a fegyveres testületeknél nyilvánvalóan fontos fizikai felkészítés, a létesítményekről nem is beszélve…
Az egyes területek támogatásának mértéke, hangsúlyozom, a sajátosságok következtében magától értetődően különböző persze, de ezt figyelembe véve, megítélésem szerint közvetlen felelősség terheli az államot az iskolai testnevelés és diáksport fejlesztésé-ben, beleértve a felsőfokú intézmények sportját is, továbbá a fegyveres testületek fizikai alkalmasságát elősegítő tevékenység tekintetében, azután az egészség megőrzését, illetve visszaszerzését célzó egészségügyi szolgáltatások fejlesztésében.
A versenysporttérségben megkülönböztetett figyelem és támogatás illeti meg az olimpiai mozgalommal kapcsolatos feladatok ellátását, valamint a nagyszabású nemzetközi események hazai rendezését... Az állam közvetlen költségvetési keretei között, a sporthatóság csatornáin keresztül biztosított támogatások mellett eddig és a jövőben még inkább, különösen fontos szerepet játszanak az önkormányzatok, amelyek mindenek előtt az egészséges életmód és a szabadidős sporttevékenység fejlesztésében tehetnek sokat a jövőnkért, ám szerepük – a lokálpatriotizmus dinamói-nak energiájával – jelentős a versenysport területén is.
1. Az úgynevezett tipikusan magyar sikersportokat illető fanyalgás, ostoba önleértékelés ideje lejárt. A nemzetközi sportélet minőségi és mennyiségi mutatói ezt valóban idejét múlttá teszik. A kajak-világbajnokságokon csaknem száz ország vesz már részt… A vízilabdázás olimpiai műsorán már teljes joggal szerepelnek a hölgyek is, és a résztvevők száma rohamosan nő. Öttusában úgyszintén. Vívás?… Peking után itt is át kell értékelnünk a kifejezett magyaros jelleget… Felejtsük el ezt a „magyaros sikersportok” indokolatlanul értékcsökkentő, értelmét vesztett használatát!  

 Sportoló nemzetté kell válnunk

Földesiné dr. Szabó Gyöngyi szociológus, testnevelő tanár – a Semmelweis Egyetem Testnevelés- és Sporttudományi Karának professzora, a Nemzetközi Sport- és Társadalomtudományi Társaság tagja – pár esztendeje akadémiai doktori disz-
szertációját a magyar sport 89–90. évi, a rendszerváltással összefüggő átalakulásáról írta. A VH-nak elmondta: úgy látja, az elmúlt húsz évben minden kormány nagy-nagy deklarációkat  tett sportügyben, de igen kevés történt. Közelről látta, hogy mi mindenen vajúdtak – illetve min még azt sem – az Országgyűlés sportbizottságában és a Nemzeti Sporttanácsban: célkitűzésekben sosem volt hiány… Abban nem.
Bár 2007-ben megszületett végre a rendszerváltás óta első Nemzeti Sportstratégia,  ami meghatározná a következő tíz-húsz év történéseinek  feltételeit is – mégis feloldhatatlan ellentmondást lát abban a szociológus, hogy „maradjunk sportnemzet, őrizzük meg kivívott pozíciónkat, s legyünk sportoló nemzet is” . Mert nem vagyunk az! Élsport létezik – de kicsi a háttér, amiből meríteni lehet.  Már nem az a mai élsport, ami még tíz-húsz éve volt nemzetközi téren: a globalizáció következtében igazi sportiparág született meg a nagyvilágban, munkaerőpiaccal, ahol adják-veszik a sportolókat a menedzserek közvetítésével vélt vagy valódi értéken. S itt bizony – összességében – nemigen tudunk labdába rúgni úgy jelképesen, mint ahogy valóban sem… A professzor szerint a mai magyar sport alulfinanszírozott „szegényház”, ahol mégis folyamatos a pocsékolás: kiváló sportolók és edzők készülnek méltatlan körülmények között világversenyekre, ugyanakkor felduzzasztott  az adminisztráció.  Mivel minden EU-s országban támogatják a sportot – általában a GDP 1-2 százalékával, úgy véli, jó lenne ha a hazai „nulla egésszel” kezdődő támogatás is több lenne. Ám szerinte az államnak a közpénzekből nem magát az élsportot, a teljesítménysportot kellene segítenie összességében – legfeljebb néhány kiemelt és kevésbé „pénzhozó” sportágat, mint a vívás, öttusa, stb. –, hanem az intézményrendszer, az egyesületek, sportiskolák, iskolák-óvodák létesítményeinek  fenntartását. Az élsportot segítse  az  üzleti szféra inkább. Na igen: csak a gond az, hogy az üzleti szféra tehetősebb része nem honi cég, hanem multi, olyanok, amelyek nemzetközi szinten döntenek sportágakról, hogy mennyire jó az imázsukhoz”… Üdítő kivétel szerinte is a Vodafone, amely anyagilag is kiáll a magyar vízilabda mellett minden szinten.
Az államnak Földesiné szerint „kötelező” feladata kellene, hogy legyen a marginális, hátrányos helyzetben lévők – mindegy, hogy városiak, falusiak-e
– sportolási lehetőségének segítése, mert a sport kitörési helyzetet teremt a reménytelenségből. Ugyanezen okból az önkormányzatoknak kellene forrást juttatni arra, akár adókönnyítéssel is, hogy a sarki kocsma mellett – de inkább helyett – sarki fitneszterem legyen, filléres alkalmankénti használati díjjal. Akkor talán a ma nagyon egészségtelenül élő, elhízással, mozgástalan életmóddal küzdő családok – nem csak ad hoc kampányszerűséggel – „tömegsportolnának”. Arra kellene tehát sok-sok közpénz, hogy tömegeknek legyen alkalmuk folyamatosan sportolniuk, akkor az utánpótlás is szélesedne. Persze – ha egyszerűsödne a struktúra – lehetne az élsportnak is juttatni az adófizetői forintokból, az érdemben is növekvő sporttámogatásból.  A mai sportból egyszerre hiányzik a gazdasági, kulturális és szociális tőke – ezen kellene összességében változtatni.

Fluck Miklós, Gündisch Mónika és Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!