Kommentár

A szombaton befejeződött davosi világgazdasági fórum egyik fő kérdése az volt, hogy mennyire szabályozzák a pénzügyi piacokat. Hazánk számára kulcskérdés, hogy Európa, vagyis az az Európai Unió, melynek hat éve mi is tagja vagyunk, mit gondol erről. A bankárok többsége ellenzi a szabályozást, míg Obama elnök megbízottja értésre adta, a Fehér Ház lakója továbbra is szeretné „kordában” tartani a rakoncátlankodó piacokat. És Európa? E kérdéstől egyenes út vezet ahhoz, hogy a válságot – benne a mienket is – mikor tudja földrészünk kapitalizmusa legyűrni? És ha legyűri, reménykedhet-e még versenyképességének javulásában, tehát abban, hogy a világgazdasági küzdőtéren közelebb kerül az Egyesült Államokhoz? Vagy Kína és India, esetleg Brazília és Dél-Afrika számít majd az amerikai elsőbbség legerőteljesebb ostromlói közé? S ami minket megint csak felettébb közelről érinthetne,  sikerül-e Brüsszelben közös energiapolitikát kialakítani? S mi lesz a bővítésekkel: azoknak van-e igazuk, akik szerint az unió nyugati fertályán egyelőre elegük lett a keleti lépésekből, vagy azoknak, akik azt jósolják, hogy a bővítés folytatódik, s egy-két éven belül kinyílnak a brüsszeli ajtók a nyugat-balkániak – tehát például két szomszédunk, a horvátok és a szerbek – előtt? S aztán majd törököt fogunk-e? Vagy mégsem?
Kérdés-kérdés hátán, a sor hosszan folytatható, de az Eurobarométer friss jelentéséből, amelynek anyagát a múlt év tavaszán vették föl, s az eredményt a héten tették közzé, úgy tűnik föl, a magyar népesség szinte háttal él az Európai Uniónak. Csukott szemmel bíbelődik önnön gondjaival, s persze hogy eközben végtelenül borúlátó, nála már csak a bolgárok pesszimistábbak. De talán nem is ez az igazán meglepő az 1973 óta rendszeresen készülő jelentésben, hanem az, hogy honfitársainknak mekkora hányada ítéli meg kedvezően uniós tagságunkat: mindössze 34 százalék. Vagyis hatvanhat százalék nem tud arról, hogy gazdasági válságunk mélypontján – ahogyan ebben a különböző pártállású szakemberek lényegileg egyetértenek – éppen uniós tagságunk mentette meg a magyar gazdaságot az összeomlástól. Hogy most az utazási lehetőségek bővüléséről és e készpénzhiányos időkben a brüsszeli alapokból ideszármazó tíz- és százmilliókról mint a beruházás bővítések talán legfontosabb forrásáról szó se essék. Ha hátat fordítunk az uniónak, akkor persze könnyen hihetjük azt, hogy bajaink, tehát például a munkanélküliség fő okozója éppen Brüsszel, mivel azt gondoljuk, hogy ez is brüsszeli hatáskörbe tartozik.
De nem. S az persze igaz, hogy az egykor Schuman és Monnet megálmodta brüsszeli intézményrendszer mára rendkívül bonyolult, kétségkívül bürokratikus lett, s olykor nehézkesen dönt. Ám a megkérdezetteknek erről kevés fogalmuk van, amint a brüsszeli működési rendről sem sok, arról viszont annál több, hogy minél többet kellene birtokolni, ezért minél kevesebbet  utazni és lehetőleg egyre több segélyt kapni. Ezen a lesújtó képen keveset módosít, hogy a brüsszeli intézményekben még mindig többen – 53 százalék – bíznak, mint a hazaiakban,  ez utóbbi mindössze 14 százalék(!). Tehát a többség bízik ugyan Brüsszelben, de nem ismeri, bajaink jó részét neki tulajdonítja, és segítséget tőle vár. De háttal az EU-nak, csaknem hatévi tagság után azon is elgondolkodhatnánk, hogy talán mi is tehetnénk valamit.

 (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!