Hogy érzi magát?

Már a neten a wiképédiában is fellehető: „1972-es évjárat, végzettség szerint informatikus”. Szóval: szabadúszó szoftverfejlesztő, kutató. Amúgy pedig műfordító – az ELTE angol-skandináv szakán is túljutva.
– Gratulálok! Blogokban emlegetik fel legújabb műfordítását, kortársa, Jonas Hassen Khemiri – egy félig svéd-félig tunéziai író, az új skandináv „írósztár” Montecore – Egy párját ritkító tigris című kötetét. Egészen különlegesen a magyarítás…
– Mert egészen új nyelvet kellett kitalálnom hozzá. Ehhez a másodlagos regényhez – hiszen a könyvben az író egy távoli, afrikai ismerőstől kap ajánlatot arra, hogy írjanak együtt könyvet. Lényegében ez a nyelvezet svédül sem létezik – s magyarul sem. Annak idején egy hirtelen, afféle „kompromisszumkereső” ötlet vezérelt, hogy svédet tanuljak. Vannak könyvkiadók, amelyek kifejezetten nyelvre specializálódnak. Úgy gondoltam, hogy az angol után egy olyan kultúrkörrel, nyelvvel kellene foglalkoznom, amely nem azt eredményezi majd, hogy az ember soha nem kap munkát. A svéd ilyen. A dán, a svéd és a norvég krimiknek ráadásul reneszánsza van ma világszerte: egy szintén kortársam, az 1974-ben született ismert stockholmi ügyvéd, Jens Lapidus – maffiózók védője is – Instant dohány című krimijét fordítva már játszhattam a különféle nyelvi rétegekkel… Lapidus ugyanis abszolút jól ismeri, hogy miként beszél egy latino kokódíler, egy exjugoszláv bandavezér és persze egy vidéki színsvéd egyetemista. Nálunk ez még kevésbé van így: nincs annyi bevándorló, hogy a külön nyelvezetek visszaköszönnének… Most Lars Kepler Hipnotizőr című hátborzongató, már-már valóban félelmet keltő munkáját fordítom. A lézeres gyilkos dokumentumkrimit – két esztendeje jelent meg magyarul – egy svédországi magyar írta: Tamas Gellert. Arról az időszakról, amikor ’91-ben egy bevándorlókra vadászó férfitól rettegett Svédország. Akkor került a parlamentbe – azóta már kiesett, egyetlen ciklus után – a szélsőjobb… Olykor megkérdezik, mennyi időt töltöttem el az életemből Svédországban? Kétszer két hétvégét mindössze. Eddig. De tavaly az Országos Idegennyelvi Könyvtár lengyel műfordítási pályázatát úgy nyertem meg, hogy lényegében egyetlen szót sem beszélek lengyelül: szótáraztam. Persze jobb, ha az ember bírja a nyelvet, de a műfordításhoz nem az aktív nyelvtudás a legfontosabb. Kortárs drámát is fordítok magánszorgalomból – talán színház is lesz hozzá.
– „Néma szerzőnek az anyja sem fizet jogdíjat” – mondta egyszer…
– Általában nem szokásom panaszkodni a műfordítói díj köztudottan alacsony volta miatt. Nem mintha nem örülnék, ha a honorárium önmagában kényelmes megélhetést jelentene – de szerencsére számomra a fordítói munka örömforrás, hobbiból-hivatásból teszem a dolgom. Szeretem az informatikát, de egy nagy projektben mindig valahogy elveszve éreztem magam: elég nehéz elmondani önmagamnak, hogy abból mit is csináltam én?! Mert az ember sokat dolgozik egy nagyon-nagyon kicsiny részén. Most pedig ránézek a könyvespolcra, s ott sorakoznak a könyvek. Már heten… Annamari, a feleségem egykor a kollégám volt, megérti a motivációimat.  Most viszont a gyerekek „motiválnak”: az ötéves Flóra, s öccse, Patrik szánkózni szeretne a Horváth-kertben…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!