Jönnek a Messiások?

Kettő közülük már a nevével is kifejezi az elégedetlenséget. A Lehet Más a Politika (LMP) bizonyára jó szándékú értelmiségiek társasága, liberális, baloldali, konzervatív és alternatív meggyőződésű embereké. Gyülekezetüket alighanem az hozta össze, hogy saját ideológiáik politikai gyakorlatával szemben egyaránt kritikusak. Létező társadalmi hangulatot fejeznek ki evvel? Tagadhatatlanul azt. Bizonyíték erre az európai parlamenti választásokon elért relatív sikerük, amikor is a semmiből hirtelen a reflektorfénybe léptek. Mára azonban hírük-hamvuk mintha már megfakult volna, hiszen – színi hasonlattal szólva – könnyebb a színpadra belépni, mint azután a figyelmet tartósan megragadni. S eleve kérdéses, hogy a jelenlegi politikák iránti magasröptű ellenszenvük elegendő muníció-e hosszabb távra. Különösen, ha politikai másságukat sokféle ideológia alapanyagából kellene fogyaszthatóvá összegyúrni. Ráadásul az LMP praktikusan arc nélküli párt. Nemcsak emblematikus figurája nincsen, hanem jól azonosítható, a médiában kellően magamutogató csapata, vezérkara sem, illetve nyilván létezik ilyen, csakhogy jelenlétük nemigen észlelhető. Kis túlzással mindössze a nevük él, a cégérük dolgozik, márpedig hiába a jó név, mert politikát csinálni vagy „sztárral”, vagy csapattal lehet. Sőt az sem árt, ha mindkettő kéznél van. Jelen állapotában az LMP enervált politikai ajánlatnak tűnik, a választók nem tudják mögéjük képzelni azt a szükséges mennyiségű erőt, amely alapján rájuk szavaznának. S ez már így is marad, ha csak mielőbb (mert az idő vészesen kevés) nem tesznek szert a régi elittől érintetlen, mégis hozzáértő Fortinbrasra. Vagy ha mégis (de ennek valószínűsége minimális) talán megcélozhatnák a parlamenti küszöböt.
Minden szempontból az LMP ellentettje, a másik beszédes nevet viselő alakulat, a Jobbik. E pártot titokzatos laboratóriumokban rakták össze, nem a semmiből pattant elő. A MIÉP pitykés-zsinóros, nehézkes nettó antiszemitizmusát valakik tudatosan bruttósították fel, militarizálták a nemzeti radikalizmust, infrastruktúrát, logisztikát és némi posztmodern áramvonalat is kölcsönözve neki.  Több mint logikus, hogy a Jobbik legádázabb ellenfele, az égő csipkebokorban is sémi összjátékot vizionáló Csurka, aki makacs víziói ellenére is hoppon maradt – mert van az úgy, hogy néha a legközelebbi elv-társ a legveszélyesebb elv-társ, nem?
Az említett bruttósítás azonban pontos társadalmi számításokon alapult. Pusztán elitellenesnek lenni nem elég, ehhez valami mást, ennél kézzelfoghatóbbat is ki kell még gondolni. S ahogy a városokban a zsidó van mindig kéznél, úgy esik kézre vidéken a cigány, gondolták jeles valóságismerettel a Jobbik alkotói, és máris megvolt „új” tematika.
A rendszerváltás egyik legnagyobb szégyene, s egyben a politikai osztály egyetemleges történelmi felelőssége, hogy ez a primitív trükk bejött, bejöhetett. Húsz év leginkább kisemmizettjeit, a vidéki szegénység két nagy csoportját, a nem cigány veszteseket és a cigány származású magyarságot sikerült egymásra uszítaniuk, a szó szoros értelmében kriminalizálva, vérrel öntözve a vidéki mindennapokat, mégpedig mindmáig homályos, félkatonai segédlettel.
A cigányellenességen felhízott Jobbik, ahhoz képest, hogy a „semmiből” jött, tarolt az európai parlamenti voksoláson. S nem mondhatni, hogy ezzel kimerítette volna tartalékait. Ellenkezőleg. Három stabil merítési bázisa is van. A vidéki szegények elcsábítása számszerűleg tovább növelhető, de ennél még riasztóbb, hogy két évtized szellemi fogyókúrája miatt a fiatalság jelentős része roppant fogékony a Jobbik radikális üzeneteire. Ha a gárdisták kiszámítottan provokatív egyenruhájában huszonéveseket látunk parádézni, ne szörnyülködjünk. Azaz szörnyülködhetünk, de előbb tegyük fel a kérdést: mi ebben a mi felelősségünk? (A többes szám első személyen itt és most a Józanok Klubja értendő, párt- és ideológiai hovatartozás nélkül.) Ki tanította ezeknek a fiataloknak az iskolákban és otthon a történelmet? Már bocsánat, de többségük a fasizmust faszizmusnak mondja, s két pillanat alatt kideríthető róluk, hogy históriai tárgyi tudásuk a nullával egyenlő. Szimbólumokat használtatnak velük, melyek lényegéről valójában fogalmuk sincsen. Következésképp a rendszerváltó politikai osztály másik nagy szégyene, hogy béka-egér típusú pártharcaiba, vagyonszerző műveleteibe feledkezve, a rendszerváltás utáni legifjabb politikai nemzedéket alighanem végleg elveszítette. A szocialisták, a konzervatívok és a liberálisok egyaránt hamarosan meg fogják fizetni ennek az árát. Sőt már fizetik.
De ami a leginkább vészjósló, az az, hogy a Jobbik vonzereje kisugárzik az értelmiségre is. Nem csupán az állástalan, avagy méltatlan pozíciókba kényszerülő diplomások jelentik potenciális hátországát, a konszolidáltak, a beérkezettek, a kifejezetten jómódúak közül is sokan szimpatizálnak velük. Az értelmiség túlnyomó része mindig szeret a hatalomhoz igazodni, s a következő évek nagy kérdése az lesz, kiben véli majd felfedezni a tartósabb hatalmat. A ma erős Fideszben, vagy a holnap, holnapután Jobbikjában? És hamar  változhat a dolog, ha a parlamentbe tavasszal biztosan bejutó Jobbik, ősszel az önkormányzati választásokon még kedvezőbb pozíciókat ér el. Kiváltképp a tízezer alatti és tízezer körüli lélekszámú településeken van erre jó esélye, és ha ez beteljesülne, akkor a magyar pártszisztéma tényleg radikálisan módosulna.
Merőben más típusú megváltást kínál a rendszerváltó elit ma már hatalmon kívül rekedt resztlijéből összecsomósodó politikusok konglomerátuma, az egyelőre még az MDF nevét, logóját viselő régi-új esélyleső. Bokros Lajos személyében azt a – a honi liberális médiában szakmai Messiásként tündöklő – embert is leigazolták, aki saját fényezésű íróasztalán bármikor hibátlanul megtervezi a gazdasághoz nyirbált társadalmat, ami pedig mindebből gazdaságtalanul mégis csak kitüremkedik, azt rezzenéstelen arccal nyesi le, mintha csak túl hosszúra növekedett bajusz volna. Túl azon a nehezen emészthető tényen, hogy Bokros mellett Habsburg György, az SZDSZ-maradékot komikus antikarizmával vezérlő Retkes Attila, az egykori Antall-hívő Dávid Ibolya, a hirtelen színpadra perdült súgó, Somogyi Zoltán politikai egyvelege elég „érdekes” személyzeti és ideológiai kínálatot alkot, az ő sajátosságuk emellett az, hogy megváltásreceptjük a kutyaharapást szőrivel elven alapul. Azért elégedetlenek az eddigi kormányokkal, mert azok nem képviselték megfelelő keménységgel a társadalom integrációját szétmaró, a szélsőségek térnyeréséhez vezető, s ma már a világban is bukóra vett neoliberális gazdasági kurzust. Mindenki, aki ettől eltérő szemléletű reformokat emleget, retrográd elem, ideértve Barack Obamát is, merthogy az új amerikai elnök nem egészen neolib-konform módon értelmezi pl. az egészségügyi reformot. Mérget nem vennék rá, hogy a Retkes–Bokros duóval megerősített MDF bejut a parlamentbe, arra meg egyáltalán nem, hogy a kormányrúd közelébe kerül. De ha mégis, akkor a Jobbik erősödésének még nagyobb sansza lenne.
Elkerülendő ezt, a különféle messiási ajánlatok helyett inkább a Józanok Klubját kellene erősíteni.   

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!