Jártam a Metropolitanben&

Hát éppen ez az, vagyis mégsem csak mozi, hiszen a pompás ötlet, amelynek megvalósításához nyilván sok ember és rengeteg pénz szükségeltetik, odavarázsol a New York-i nézőtérre. Túl a közvetítés láthatóan és hallhatóan kifogástalan műszaki megoldásán vajon mi adja e szép varázslat titkát? Hiszen operafilmet láttam már, nem is egyet, és ez itt mégis más, egészen más. Azt gondolom, hogy az egyidejű közvetítés emeli meg az élményt, s adja szinte azt az illúziót, hogy igen, ott ülök a Met nézőtéren. Soha rosszabb csalódást, hiszen ez a gyönyörű látszat – csal. Itt vagyok Pesten, a Duna partján, s különféle okokból, csak most, a második évad derekán  fedezem föl ezt az új műfajt, a Pesten is látható-hallható New York-i matinét. S mindjárt egyik kedvencemmel, a Rózsalovaggal, amellyel persze nem tudok egészen „objektív” lenni. Nagyjából öt évtized Rózsalovagjai, Tábornagynéi, Sophie-jai és Ochs bárói kápráznak bennem, az élmények szinte folyamot alkotnak, s ez a folyam maga az idő. Valahogy úgy, ahogy Borges írja: „Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó…” Richard Strauss remekében, amely a politikailag egyébként nem is ok nélkül bírált mester pályájának alighanem a csúcsa, szintén főszereplő az idő. Valahogy úgy, ahogyan a férje távollétét szép szerelmes légyottokra kihasználó tábornagyné meséli, oktatja ifjú szeretőjének, a szinte még gyermek Octavian grófnak, vagyis a Rózsalovagnak: az idő körülöttünk és bennünk is létezik, ott van arcunkon, tükörképünkön, befolyik álmainkba, s két ember – a Sophie-ba, e hamvas, szép ártatlanságba hamarosan beleszerető ifjú gróf és az élete delelőjére érkező, ezért az öregedéssel is szembenézni készülő tábornagyné – között is halad-hömpölyög, feltartóztathatatlanul, csöndesen, de észrevehetően, mint a homokóra.
Strauss mellett a kiváló szövegíró Hofmannstahl is „tehet” róla, hogy bő százéves fennállása óta a Rózsalovag rabul ejti az operaközönség jelentős részét, mint most a New York-i előadás, amelynek tündöklő csillaga és magával ragadó jelensége a tábornagynét alakító szépséges Renée Fleming, de a többiek is egytől egyig kiválóak, Susan Graham, Christine Schafer vagy a faragatlan és mindig udvarolni akaró vidéki bárót játszó izlandi Kristinn Sigmundsson, aki a szünetben anyanyelvén köszöntötte az előadás izlandi nézőit. Hiányzó szakértelmem miatt nem vagyok méltó szakkritika írására, meg hát három héttel az előadás után mi értelme is lenne ennek?! Legföljebb csak annyit, hogy James Levine zenekara ezúttal is pompásan szólt, és bizony Nathatniel Merrill rendezése igencsak hagyományos, semmi megcsavart vagy aktualizált belső logika nem mozgatja, „pusztán” annyi, hogy eredeti szépségében és teljességében színre vigye a dalművet. Engem ez egyáltalán nem zavart, sőt a filmvásznon közvetített operaélmény is belesodródott én Rózsalovag-folyómba, amelynek forrásvidékénél a pesti operaházban Osváth Júlia, László Margit, Székely Mihály és Maleczky Oszkár állt valaha, akiknek – a muzsikát belülről értő és érző anyám mellett – köszönhetem, hogy beleszerettem ebbe a voltaképpen nagyon egyszerű, de annál varázslatosabb zenei eszközökkel megformált történetbe.
A jelek szerint egy egész életre.

    (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!