Nyelvelő

Mit kér az úriember? – fordult a pincér barátom fiához. Az utóbbi időben egyre többen használják az „ön” szinonimájaként az „úriember” megszólítást. Eleinte pejoratív megjelölésnek tűnt, de manapság már semleges stílusárnyalatú a legtöbb beszédhelyzetben. Éppen ezért sokszor felesleges is a használata.
Az úriember kifejezés eredetileg azt jelentette: fejedelmi ivadék. Az „uru” szó a király, az uralkodó megjelölésére szolgált. Az „uruszág” volt a törzsi vezető területe, az uralkodó fennhatósága alá tartozó területi egység. A magyar törzsi szövetség tehát „uruszágokból” állt. Ebből a kifejezésből alakult ki az „ország” szavunk. Az uruk pedig urak, úriemberek lettek. Később általánosabbá vált az úr megjelölés, „feljebbvaló” értelemben, majd ezt a jelentését is elvesztette, és egyszerű megszólítássá lett.
Érdekes, hogy a bőség és az ínség szavunk is honfoglalás előtti. A bő gazdag vezető volt, az ín pedig szegény, lecsúszott. A főnévképzővel aztán megszületett a gazdagság, illetve szegénység jelentésű két új szavunk. Minden úr és bő a rangjához és gazdagságához mérten rendelkezett egy szűkebb testőrséggel és egy bővebb kísérettel. Az őrség és a kíséret tagjai gyakran nem a törzsből, hanem törzsön kívüli körből kerültek ki. Az ín eredetileg a szolga magyar megfelelője, a honfoglalás idején vélhetően „köznép” értelemben is használták. Az ínak főleg idegen, nem magyar szolgák voltak, hiszen a társadalmi különbség a hódítók és meghódítottak között volt a legnagyobb eleinte.

Kiss Róbert Richard

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!