Kommentár

Izgalomba hozta az európai fővárosokat a hét eleji washingtoni bejelentés, hogy az amerikai elnök nem megy el a májusi spanyolországi USA–EU csúcsra. Obama lekezeli, sőt: ejti Európát – ugrott egyből a bulvársajtó, de a politikusok sem válogatták meg sokkal jobban szavaikat. Ha ehhez hozzávesszük a külön német sérelmet, a novemberi falbontási évforduló berlini ünnepségeinek mellőzését Obama részéről, akkor megérthető az európai kormányok meghökkenése. Mármint újbóli megdöbbenése, hiszen hasonló eset már gyakran előfordult.
Valaha, a második világháborút követő évtizedek nagy amerikai túlsúlya idején azt tartották, hogy Európát két dolog tudja aggasztani: ha a washingtoni Fehér Ház lakója nem törődik vele eleget, avagy ha túlzottan is törődik. Mindkét változatra akadt példa bőven. S mindkettőben leginkább maga Európa volt a „hibás”.
Merthogy csak formálisan, legfeljebb gazdaságilag egységes, ám korántsem a világpolitikai fellépésében. Legutóbb is, lisszaboni szerződés ide meg oda, egy szürke belga és még ismeretlenebb brit politikust állított Európa az elnöki és a „külügyminiszteri” posztra, szinte biztosítva vele, hogy továbbra is a helyi nagyhatalmak vezetői legyenek fontosak Washington meg a többi világpolitikai főszereplő számára. S amint az óceánon túli elemzők rosszallóan megjegyzik, Moszkva és Peking él a leginkább az európaiak megosztásának stratégiájával, amelyben persze Washington sem vétlen (emlékezzünk csak Bush miniszterének, Rumsfeldnek a goromba felosztására az „új” és „régi” európaiakról). Hiába, a folyvást hangoztatott egységóhajok nem pótolják az igazi egységes fellépést.
Vélhetően így gondolta Obama is, aki utóvégre tavaly háromszor is átkelt az Atlantin, sőt elnökjelöltként – hazai bírálatokat is kiváltva – kifejezetten lobbizott az európaiak támogatásáért, tudván, hogy mennyire várják már a Bush-korszak végét. S mivel Obamának mind több gondja van a saját belpolitikájában, nyilván időpocsékolásnak érezte a formális májusi randevút a belga úrral és brit hölggyel. Hiszen a többi és igazi európai külpolitika-csinálóval, Brownnal, Merkellel, Sárközyvel amúgy a Fehér Házban is találkozhat. Mert ezek a kétoldalú egyeztetések változatlanul folyamatosak, vagyis nincs válság az amerikai–európai viszonyban.
Ezért is írja a szombati New York Timesban a Brookings Intézet szakértője, hogy az obamai pofon kifejezetten jól jött Európának, amely csakis ilyen külső provokációk hatására lesz képes tényleg egységesíteni világpolitikai fellépését, „anélkül sohasem”. S példaként felhozza a minapi koppenhágai klímaértekezleten való „kiscserkészhez illő” viselkedést: az európaiak azt képzelték, hogy kemény és főként közös alkudozás helyett példájukkal hathatnak a világpolitika többi matadorára, s aztán inkább maguk kezdtek el megint különalkukat keresni. Vagyis Obama voltaképpen csak az európai illúziókat „rabolta el”.

A.J.  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!