Hogy érzi magát?

Színész – szinkronszínész, balettmester, író, a Hungarovox Oktatási Stúdió és Kiadó tanára: a jövő szinkronszínészeinek mestere, mesterfokon. Ő volt hat éven át, péntekenként a Dallas sorozatban Elly magyar hangja. A szappanopera még látható, a Pannónia Filmstúdió sajnos megszűnt már.
– Nemrég mutatták be színdarabját, az Utószinkront a Budapesti Kamaraszínházban. Nem ment messzire saját terepéről…
– Viszont az időben nagyon is visszamentem! Egészen az ötvenes évekig. A munkát 2001-ben fejeztem be, előtte két éven át a könyvtárakat-levéltárakat bújtam. Mert azokban az időkben nem foglalkoztatott a politika: gimnazista voltam. Sokkal jobban érdekelt Jurányi utcai diáklányként a közeli Rákóczi gimnáziumból például Horváth Saca… Horváth Sándor, aki csodálatos színész lett. Felnőtt fejjel viszont az ember rájön: a diktatúra legfőbb célja maga a „szinkron” – az, hogy az emberek azt mondják, amit a hatalom diktál nekik. Az egykorvolt rendszer bizonyos vonatkozásai így – távolról – a vígjáték erejével hatnak. Különösen szegény Iglódi Pista rendezésében. Ez volt az utolsó előtti munkája… Az Utószinkront a József Attila Színház pályázatára írtam, s különdíjat nyertem vele. A legnagyobb örömöm, hogy az igazi ősbemutatója az angyalföldi Németh László Gimnáziumban volt, 2006-ban. A Nap kiadó akkor jelentette meg kötetként, s egy egész osztály a magyartanárával fél éven át készült a színrevitelére: korabeli ruhákat, relikviákat gyűjtöttek hozzá. Azt hiszem, egyszer és mindenkorra megértették a történelmet. Pár nappal a bemutató előtt kaptam meg a meghívójukat: máig őrzöm arról a gyönyörűséges május 26-áról a Rákosi-címeres színlapot, ami szinte jobb, mint a színházi plakátunk… Tavaly októberben, a premier előtt én is gondoltam rájuk: Szűcs Miklós színigazgatóval meghívtuk a főpróbára az egész osztályt. Egyébként 1973-ban a Kecskeméti Katona József Színház egy másik drámámat is bemutatta: az Akváriumot, „kishalakról” és „nagyhalakról” – egy uszodában játszódva. Talán a kamarában ezt is előadjuk majd. Akkor, ’73-ban azt írta egy lap, „Ha nem tudnánk, hogy színésznő, azt hinnénk, hogy belpolitikai riporter.” Feltételezem, ezért is hívott fel egy reggelen a mindenható kultúrpolitikus Aczél György, hogy „sok mindenben igazam van, de a fiú ne ugorjon ki az ablakból”… Először nem tudtam ki keres… Aztán nem hittem el. Úgy tűnik: húsz évenként megírok valamit a mi kis magyar életünkből. Most már a ’90-es éveken lenne a sor.
– Férjével, Lestár János filmrendezővel – ötven éve élnek együtt –  nagy állatbarátok…
– Már a negyedik Szimat van velünk: ő is szép, barátságos német juhász, mint elei, akik között volt elárvult és mentett is. A kutyázás nálunk életforma. Amikor előző négylábú társunk meghalt, Ágnes lányom – ő szinkronrendező –, s párja, Kállóy-Molnár Péter színész beállítottak egy este. Ági karján egy kilenchetes kiskutyus lógott, Péter karján pedig kilenc hónapos kisunokánk, Pisti, aki hamarosan kishúgot kap. Elbőgtünk magunkat, olyan látványt nyújtottak így, együtt! Itt, a közelünkben egyébként egy nemhivatalos „józsefhegyi kutyás klub” működik: segítjük egymást, amiben csak tudjuk. Kutyás barátságaink – vallom – nem felületes ismeretségek…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!