Útkereső óriások

Oroszországban Medvegyev elnök mandátuma jár majd le, s nem pusztán személyi szempontból, hanem az egész orosz politika formálódása miatt  több mint izgalmas kérdés, vajon a korábban nyolc évig elnökösködő Putyin, jelenlegi miniszterelnök visszaveszi-e az elnöki hatalmat pártfogoltjától és ifjú „barátjától”. A szomszédos birodalomban, amely formálisan is egypártrendszerű, Hu Csin-tao az első számú politikus, s várhatóan az ő megbízatása is 2012-ben jár le. A sinológusok már most találgatják, ki jöhet a helyére, s mint a The Economist a minap írta, ebből a szempontból is mérlegelik, hogy mit jelentenek a regionális pártvezetői posztokra történő kinevezések.
A személyi kérdőjelek messze túlmutatnak önmagukon, mert a szocializmus romjain kialakult félkapitalista, féldemokratikus Oroszország és a rendkívül látványos gazdasági fejlődéssel dicsekedő, de az egypárti diktatúra jeleit vitathatatlanul magán viselő kínai kommunista rendszer jövője a tét. Nagyjából tíz évvel ezelőtt a KGB-s háttérrel fölemelkedő Vlagyimir Putyin a tekintélyelvű modell felé igyekezett elbillenteni hatalmas országát, ily módon is érzékeltetve a Nyugattal, hogy Oroszországba – amint az mindenki tudja, aki kicsit is ismeri azt a világot –, a nyugati polgári demokratikus minták nem importálhatók maradéktalanul. A szovjet összeomlás utáni első államfő, Borisz Jelcin demokratikus intézkedéssorozatával és a sztálinista nagyhatalmi múlttól történt elhatárolódásával szemben Putyin viszonylag egyértelműen a szovjet-orosz múlt centralizációs hagyományait helyezte előtérbe, a vidéki kormányzók közvetlen elnöki dekrétumokkal történő kinevezésétől el egészen az első buzgalmukban nagy vagyonuk révén fölemelkedni látszó üzletember-oligarchák hatalmának könyörtelen letöréséig. Saját múltjának árnyékán persze egyetlen állam sem léphet túl: higgadt mérlegeléssel már a szovjet összeomláskor belátható volt – lett volna –, hogy ez a bölcsesség a cárok, Lenin és Sztálin egykori birodalmára is vonatkozik, mégis azt gondoltuk, hogy a jelcini változtatások elvezetnek az új típusú és a Nyugatéhoz valamennyire hasonló demokratikus modellhez. Ezt a folyamatot lefékezte, sőt talán le is állította Putyin. Nagyon korai lenne teljes határozottsággal azt állítani, hogy fiatal politikustársa, az üzleti világból kiemelkedő Medvegyev ezt a putyini folyamatot megállítani próbálja, ám némely reformtervei – például a rendőri túlkapások vagy éppen a korrupció visszaszorítására – mégis arra utalnak, hogy a „tanítvány” szerepével már nem elégszik meg. Tekintettel a Kreml világára, melynek zártságát évszázados hagyományok táplálják, a valódi válaszra alighanem még sokáig kell várnunk, de az elkövetkező két évben el fog dőlni, vajon Medvegyev visszafordul-e azon az úton, amelyen Putyin elindult. Míg Oroszországban a putyini autoriter modellváltás kiigazítása, Kínában maga a rendszerváltozás a tét: régóta találgatják világszerte, hogy a látványos gazdasági növekedés meddig egyeztethető össze az egypárti diktatúrával, a kommunista ideológia homlokzata mögé milyen mértékig költözhet be a piacgazdaság.
Válasz persze itt sincs, de a Boston Globe hasábjain Joshua Kurlantzik neves amerikai külpolitikai szakértő a minap arra hívta föl a figyelmet, hogy a sajátos pekingi „egypárti” kapitalizmust azért nem kell félteni, mert annak hívévé szegődött a kínai középosztály, mégpedig a párt berkein belül. Vagyis belépnek a pártba a többi között a vállalkozók is, tehát belülről igyekeznek építeni azt a bizonyos „vegyes összetételű” házat. A legfelső vezető, Hu Csin-tao vezérletével pedig éppen a központra nehezedő nyomás enyhítésére némely vidéki körzetben több jelöltet indítanak a helyi vezetői posztokra. Ezt a kísérletet a londoni hetilap szerint állítólag Vietnamtól „lesték” el, a www.globusz.net-en olvasható amerikai elemző viszont azt állítja, a kínai próbálkozásokat a párton belüli demokratizációra éppen Vietnamban, Kubában, Szíriában és Kirgíziában figyelik feszülten; vagyis a tekintélyelvű és/vagy kommunista rendszereket meglehetősen izgatja a pekingi kísérlet. Nyugati szemmel ez bizony a kör négyszögesítésének tűnik, hiszen a közép-európai tapasztalatok szerint egyáltalán nem vált be a párton belüli demokrácia kiterjesztésének receptje. Az ilyen szándékú reformokkal együtt a rendszerek is elbuktak, amikor elmaradt a külföldi segítség.
Csakhogy Kína nem közép-európai, s nem is
nyugati állam, hanem ázsiai diktatúra ma is – az internet szigorú ellenőrzése, a Tienanmen téri emlékezők megbüntetése vagy éppen a tibeti megtorlások egyaránt erre utalnak. A pekingi útke-
resés glóbuszunknak alighanem egyik legizgalmasabb, s nem csupán politikai, hanem filozófiai kérdése is. És érvényes a The Economist leegyszerűsített végköveztkeztetése is: Hu elnök és társai vagy kinevezik utódaikat vagy beleszólást engednek a párttagoknak az utódlási vitákba.
A kettő együtt nem megy.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!