Megvesszük tőle a használt autót?

Mert kell ahhoz vakmerőség, hogy valaki a 21. század elején szemrebbenés nélkül adja elő az előző évszázad összes demagóg és populista kliséjét. Benne olyan vészes csengésűeket is, mint az erőnek és a gyengeségnek a húszas években oly divatos szembeállítását. Mintha Orbánnak fogalma sem volna arról, hogy a demokráciákban milyen lesújtó a vélemény az „erőpolitikáról”, s kiket neveznek világszerte „erős embereknek”. Bármennyire beleszeretett is az amerikai elnökök – valójában az unió helyzetéről szóló – „évértékelésébe”, a washingtoni törvényhozásban (hol má-sutt!) elhangzó szónoklatban az országot illetheti ilyen minősítés, s nem öndicsérettel a kormányzását. Még ígéret formájában sem.
Nincs abban semmi rossz, ha az ellenzéki vezér a „változást” sürgeti, bevált ez legutóbb, jelöltként éppen az amerikai elnöknek is, bár egy annyira hangsúlyozottan „nemzeti” politikusnak talán nem szabadna ilyen feltűnően utánoznia. De az már kifejezetten komikus, ha Orbán közli: akivel csak találkozik, azt üzeni, sőt kiáltja, hogy változtasson. Elárulva ezzel, hogy milyen körökben jár, hiszen – ha lehetek szerénytelen – akikkel például jómagam találkozom, azok történetesen rettegnek a Fidesz ígérte változtatásoktól. Gúnyolódnak is rajtunk a jobboldal közírói és internetes névtelenjei, miközben egy szuszra fenyegetőznek is szépen, felidézve a „jaj a legyőzötteknek!” korát. Egy nekiveselkedett tévéshowman már azt is „bűnsegédletnek” minősítené, ha kiváló írók védeni merték az őszödi beszédet, ami már tényleg a daliás időket idézi. Szó se róla, nagyon is méltányolom Orbán talán éppen az utóbbiakat lehűteni próbáló megjegyzését, hogy nem „a bosszú kormányzásának” kell következnie, de őszintén szólva nem értem: mit is kellene megbosszulnia a netán hatalomra kerülő ellenzéknek?
Egy demokratikus jogállamban ugyanis nincs tere a politikai bosszúállásnak, bármennyire fenekednek is a szélsőségesek, akiktől különben a szónok óva intett. Csak az a gond, hogy némi köze azért van neki a jobboldali indulatokhoz, s most azokat a kedélyeket csillapítaná, amelyeket ő is segített felszítani. Kezdve mindjárt a saját választási vereségét „lelkileg” elutasító beszédével arról, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Vagyis mintegy hatalombitorlónak állítva be az őt szabad választáson legyőzőket, tábora szemében voltaképpen hiteltelenítve hivatalos beletörődését. Biztos, hogy négy évre rá az őszödi balfogás hatalmas muníciót adott lankadatlan hadjáratához, ám a hamarosan az ő köreit is zavaró bosszút lihegőket aligha lehet megróni, ha bennük is az a képzet keletkezett (a baloldaliakról nem is szólva), hogy osztoznak vele a bosszúvágyban.
Mára a jobboldal a saját retorikájának rabjaként idézi meg (a pénteki szónoki pulpitus feliratával is) Petőfi versét, s a maga által létrehozott virtuális világból akar „szabadulni”. Mert nincs az ország „tönkretéve”, „lerombolva”, s nem is kell „újjáépíteni”, tehát nincs is miért bosszút állni. Ha csak nem a nyolcéves ellenzéki száműzetésért, amelybe – nem árt rá emlékeztetni – nem a kemény szavakkal megrótt kormánypárt, hanem az első Orbán-kormányt elcsapó szavazói többség küldte őket. Hogyne, lehet arra építeni egy kampányt, hogy a zemberek már feledték, milyen is volt a jobboldalon persze folyvást magasztalt orbáni kormányzás, s akik csalódtak a szocialistákéban, azokat talán el lehet csábítani a pénteki szónoklat jól hangzó banalitásaival. De mégsem kellene holmi – demokráciában nem is érthető –
kegyként meghirdetni, hogy nem készülnek boszszúkormányzásra. Ilyesmit kapituláló ellenségnek szoktak volt ígérni, s nem választáson alul maradó politikai ellenfeleknek. S még a vitathatatlanul indokolt korrupciós felelősségre vonások sem számítanak jogállamban kormányfeladatnak, ha közvetlenül irányítja, ha csupán megihleti a vádhatóságot, hiszen az igazságszolgáltatás csak az „erős emberek” rezsimjében eszköze a hatalomnak.
Ez a már kormányzása idején is groteszk – hiszen nem a parlamentben elmondott – orbáni évértékelés most, a hatalomba való visszatérése reális esélyével még bizarrabbá vált. Hiszen programbeszédnek mégsem nevezhetjük, mert általánosságaiból, hogy ne mondjam, laposságaiból csak a hajdani kremlinológusok vájt fülével lehetett kihallani valamicskét arról, mire is készül igazában Orbán. Bélyegezzen bár a lelkendező társpárti szóvivő „süketnek”, még csak nem is kapiskálom, hogy mit is akar majd tenni kormányuk teszem azt a „pénzkapitalizmus” ellenében, viszont gyanakodva hallottam az utalást a független jegybank „megújítására”. S szerintem sokakat érdekelne annak mikéntje is, hogyan csökkenthetők „felére” a kórházi várakozási idők: mivel nyilván nem a betegek távoltartásával, akkor csakis a kapacitások bővítésével, viszont arra honnan lesz pénz? És így tovább, benne a tíz évre, tehát két és fél ciklusra tett munkahelyteremtési ígérettel, irigyelve Orbán önbizalmát a következő választás megnyerésére. Viszont nyugdíjasként nekem szöget ütött a fejembe, hogy a hetek óta tartó nagy vita után e kulcskérdésről szava sem volt.
Egyáltalán: ha dicsérik is (csak tudnám miért?!) igazodni igyekvő elemzők a pártelnök „kockázatot nem vállaló” óvatosságát, vagyis bölcs semmit mondását, mégis csak elképesztő egy demokráciában, hogy a hamarosan jó eséllyel kormányra kerülő politikus úgy bánik velünk, választókkal, mintha trónbeszédet mondana (de azt nem az alsóházban kérdőre is vonható miniszterelnök írta). Megjegyzem, már az internetes javaslatkérésnek is volt egy fura fintora: talán elvárható volna egy kormányozni óhajtó államférfitól, hogy tudja – és el is árulja! – milyen tervei vannak velünk, s ne tőlünk tudakolja, mit is szeretnénk hallani (ha erről felmérésekkel, fókuszcsoportokban tájékozódik, az természetesen elfogadható, ám e populista felkérés önleleplező). Mert azt nem is merem gondolni, hogy nekünk kellett volna kuncsorognunk egy kegyosztónál, avasson már be minket is elképzeléseibe. Mármint azon túlme-nően, hogy erős lesz és jótékony.
Még amikor a kádári „aki nincs ellenünk, az velünk” formula reinkarnációját adta elő, a baloldaliaknak hallatva ama szirénhangokat, amelyektől más helyütt óvta saját táborát, akkor is zavaróan – és megint csak nem demokráciába illően – volt paternalista: megnyugtatta őket, hogy megtarthatják eszmeiségüket, ha támogatják a közös nemzeti ügyeket. Még szép! – mondhatnánk önhitten, de meglehet naivan. Mindenesetre nem úgy hangzott, mintha azokra is kiterjedne a politikai amnesztia, akik nem kívánnak majd élni a nekik felkínált „átjárással”, s ellenzékének maradnának. Vajon, ha makacsul mégsem élnek a nekik kegyesen biztosítani ígért alkalommal, akkor a szónok által oly nyomatékkal hangsúlyozott „rend” zavarói lesznek?
Erről az „évértékelésről” akár azt is mondhatnánk, hogy Orbán tudja, de nem mondja: csakhogy olyan politikus kéri tőlünk minden konkrét ígéret nélkül a felhatalmazást, akit már volt szerencsénk megismerni kormányon is. S nem mindannyian osztjuk arról a saját tábora lelkes véleményét. Tisztában vagyok vele, hogy féltve ma tetemes szavazótömbjét a jobbszéli szirénhangoktól és tudatosan felelevenítve a „kétfrontos harc” bevált formuláját, remélve annak nosztalgikus hatását is, Orbán óvakodott kiteríteni kártyáit. Minél kevesebbet próbál elárulni terveiből (ezért is ebrudalta ki sebtében azok egyik kikotyogóját), annál könnyebb lesz tetszése szerint értelmezni már kormányon mai dodonai megfogalmazásait. Csakhogy ma ő éppen annak haszonélvezője, hogy legutóbbi ellenlábasa – nem csekély mértékben általa sakkban tartva – nem kért és kapott felhatalmazást az elkerülhetetlen kiigazításokra. Lelke rajta, ha most ő lépne abba a folyóba, amelyben gyűlölt – és a beszédben minduntalan mumusként megidézett – vetélytársa elmerült, ámde talán minket is érdekelhet, hogy adott esetben ő miként fogja kezelni az esetlegesen csalódottak háborgását? Netán az annyiszor emlegetett erővel?!
Félszázada Kennedy csapatának kampányplakátjain Nixon azzal a szónoki kérdéssel szerepelt, hogy „vennél-e tőle használt autót?”, lévén ezen termék árusítóinak szavahihetősége már akkor is mélyponton. A kínosan kipécézett akkor veszített, de nyolc évre rá mégis eladta magát a választóknak „új Nixonként”, hogy hamarosan (kiváltképpen a Watergate-botrányban) előbukkanjon a nagyon is régi Nixon. Hiába e pénteki rejtélyeskedés, vitathatatlan szónoki tehetséggel előadott nesze-semmi-fogd-meg-jól, a mi új politikusunk portékája – és ő maga is! – azért nagyon is használtnak tűnik. Így most a kérdés tényleg bizarr: hihetünk-e a semmit sem eláruló szavának?

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!