Hujder Zoltán szerint követelték a segítséget Haitin

 „Nem volt közlekedés, mindenki ment, amerre látott, az emberek nem figyeltek egymásra. A létfenntartás volt az első: nekem ennem kell, erősen, gyorsan kell küzdenem érte. A helyiek szemében mi betolakodók voltunk” – magyarázta az RTL tudósítója, aki a repülőtér mellett vert sátrat a magyar orvoscsapattal, az amerikaiak és a spanyolok között. „A szögesdróttal, katonákkal megerősített táborban semmilyen eligazítást nem kaptunk, ki tudja, meddig várattak volna minket, végül a spanyolok adtak munkát. Nem volt központi irányítás, vagy szervezett segítségnyújtás. Második nap jöttünk rá, hogy bérelnünk kell egy autót, ha a magunk urai akarunk lenni; a kórházig, száz dollárért fuvaroztak el az alkalmi taxisok. Azt is megtudtuk, hogy mindenfelé ideiglenes menekülttáborokat állítottak fel, melyekben szintén szükség volt orvosi ellátásra, így ketté vált csoportunk, teherautóval jártuk be a környéket, sátortáborokat keresve. Itt jellemzően torokfájással, köhögéssel álltak sorba az emberek, némi fájdalom- vagy lázcsillapítóért, de olyan is volt, aki elénk állt és így szólt: kolerás vagyok” – emlékezett vissza. „Iszonyú megpróbáltatásokon voltak túl, ráadásul hosszú ideje össze voltak már zárva a zsúfolt telepeken; nem csoda, hogy mindenki betegnek érezte magát és orvosért kiáltott. Az erőszak is hamar elhatalmasodott, a gyógyszerekért például eszeveszett harc folyt, sokan nem értették meg, nem hitték el, hogy visszajövünk még újabb ládákkal: pénzünket akarták azonnal. Majdnem felborították a kocsit… Találkoztam olyan lakossal is, aki nem akart elengedni, amíg fel nem építem a házát. Csak annyit tudott, hogy nekem van pénzem, neki pedig nincs. Követelték a segítséget.”
Hujder Zoltán tévés riporternek és orvosnak készült. „A kémia nem ment túl jól, de az iskolarádióban új hobbit találtam magamnak. 1995 óta dolgozom televíziónál, eleinte párhuzamosan ment a rádiózással, majd három évvel később elfogadtam az RTL Klub állásajánlatát és a Híradó győri stúdiójába kerültem. Itt tíz évig maradtam, kalandokkal teli tíz év volt. Szívesen kipróbáltam volna már a műsorvezetést, de sosem vártam el olyasmit magamtól, ami nem rajtam múlik. Ha riporterként tudok szólni az emberekhez, és képes vagyok hatást elérni, akkor elégedett vagyok. Úgy látom a jövőm, hogy csak a végső célok világosak, a feléjük vezető lehetséges utakat pedig nem félek kipróbálni. Elsősorban a Fókusz komolyabb témái, riportjai állnak közel hozzám, de jól éreztem magam a Házon kívülben és az Aktákban is. Az informatív és kicsit szórakoztató, de kevésbé bulvárműfajokat szeretem. Ha az élvezetes riportokat és a „kötelező munkákat” nézem, a fele-fele aránnyal ki vagyok békülve” – mondta a tévés, aki szerint mindenképp lebukik a színészkedő riporter. „A néző érzi, ha nem úgy állunk oda a kamera elé, hogy érdekel minket a téma. De mit lehet kezdeni azzal, ha végképp nem vagyok kíváncsi valamire? Nem csinálom meg belőle az anyagot. Idáig persze ritkán fajul a helyzet – ez a véleményem, de nekem még sohasem volt ilyen. Szinte minden témában tudok találni valamit, ami felkelti az érdeklődésem. Érdemes venni a fáradtságot, még ha elsőre nagyon unalmasnak is tűnik az egész. Jó riportok talán akkor születnek, ha a készítője megtalálta azt a pontot az anyagban, ami igazán kíváncsivá tette. Haitin mindig csak a következő lépésünk volt biztos. Úgy indultam el, hogy nem tudtam, mi fog történni. Tanulságot akartam hazahozni és azt hiszem sikerült. Mi van akkor, ha leomlik a házunk, mindenünket betemetik a romok? Nincs mentő, rendőrök, posta. El sem tudtam képzelni, milyen lehet, amikor megszűnik minden. Kint az emberek egymásnak estek, hiányzott az összetartás. Vajon mi hogyan élnénk meg egy hasonló katasztrófát?”


Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!