Miért ne lennénk bizalommal?

 Felhívott a rádióban egy hölgy, már a köszönésnél hallottam rajta, hogy nem a szokásos telefonáló típusok egyike, sem pró sem kontra nem akar belekotyogni, beleüvölteni az adásba, csak úgy magánemberszerűen, a magamutogatás legcsekélyebb vágya nélkül úgy gondolta, felhív valamiért. Mondom, csókolom, tessék parancsolni. Azt mesélte el, hogy ő egészen a közelmúltig utált engem, lényegében minden médiás megnyilvánulásom alapján, s ezen ítélet mögött határozott vélemény is meghúzódott természetesen. Aztán csoda történt – Budapesten találkoztunk, már persze úgy, hogy nem találkoztunk, csak ugyanott voltunk, nem is mondta talán, hogy hol, ő akaratlanul közel sodródott hozzám a tömegben, pont amikor odajött hozzám valaki más, egy lány, így mondta, s ő nem tudta nem végighallgatni, hogyan beszéltem az illetővel. Az ott megismert stílusom pedig mindent megváltoztatott benne, azóta hallgatja a műsoromat, s mást is gondol – ami furcsa, hogy nem csak rólam gondol már mást, hanem a médiás dolgaimról is. Abszolúte nem akarom a hölgyet bármilyen módon rossznak vagy butának beállítani. Már az intelligenciát jelez, hogy valaki képes változtatni véleményén, a többség addig egész életében nem jut el, nem véletlen, hogy a politikai kommunikációban mindenkor létfontosságú, ki az első, ki minősít egy embert vagy helyzetet először, mert azt kapjuk meg valami béna felnőttkori imprinting keretében, s utána már minden más csak szánalmas magyarázkodásnak tűnik, persze, ki a franc fog abba melót feccölni, hogy újragondoljon valamit, amin iszonyatos munkával egyszer már öt másodpercet bambult, nemde. Szóval a hölgy roppant szimpatikus volt akkor is, most is az, ahogy visszagondolok rá, csak azt az egyet nem értem, hogy mitől ne lennék én tökéletesen udvarias, kedves bárkivel, aki az utcán megállít. Mitől ne lennénk egymás iránt eleve a legnagyobb bizalommal mindig, legalábbis míg az az illető ezt a hitelt rosszra
nem próbálja használni? Egy mosoly nem kerül semmibe – kínai ismerősöktől tanultam ezt is, legfeljebb mi, magyarok csináljuk ezt fordítva, előbb megrugdossuk a távolról érkezőt, s csak ha annak még ezek után is marad ereje, kedve ahhoz, hogy belopja magát szívünkbe, akkor esetleg biggyesztve résnyire nyitjuk az ajtót. Szóval csak azon kattogok, hogy én akkor sem vagyok más, ha udvarias vagyok. Akkor sem, ha tudok komoly lenni. Akkor sem, ha máskor viszont tudok szemtelenekkel szemtelen, agresszívekkel agresszív lenni s ad absurdum a „hülye kérdésre hülye választ”-elv alapján a „mi a kedvenc színe”-indításra azt válaszolom, hogy kockás, a „mit szeretne még elérni az életben”-közhelyre pedig azt, hogy férfi prosti szeretnék lenni Vietnamban. Ez mind belefér egy emberbe, nem? Sőt, remélem, ennél még sokkal több. Ugye az emberek valójában nem unalmasak, szürkék, egyfélék, befolyásolhatók, elemzésre, gondolkodásra képtelenek? Ugye, csak én nézek rossz filmet?

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!