Szárnyaszegett euró

Az eurót szinte mindenki az európai integráció legnagyobb sikerének minősítette, benne látta az egységes Európa legfontosabb talapzatát. Ebben a hitben az összes magyar parlamenti párt, a kormány és a jegybank egyaránt az euró „mielőbbi bevezetését” sürgette. „Hitben”, mert már hosszú évek óta látható az, amit a görög válság most a felszínre hozott: az euró se nem védőpajzs, se nem a gazdasági integráció eszköze, hanem ellenkezőleg: a tényleges felzárkózás kerékkötője, hosszabb távon pedig az egységes Európa létrejöttének meghiúsítója.
Persze az EU képesnek fog bizonyulni vala-miféle „csomag” összefércelésére, amellyel Görögország elkerüli a tényleges fizetésképtelenséget, amely időt ad megszorító intézkedések bevezetésére, a nálunk leginkább Bokros Lajos nevéhez fűződő „strukturális reformok” kivitelezésére. De a csomag – miként Bokros elképzelései – nem oldja meg, nem is foglalkozik az alapproblémával, nevezetesen a perifériaországok mára már mindegyikében kialakult gyenge növekedés-növekvő eladósodás megállíthatatlan szindrómájával. E helyett a megszorítások létrehoznak egy ideiglenes egyensúlyt, amelyet – növekedés hiányában – az ismételt egyensúlyhiány követ, hogy aztán ismételt megszorításokra legyen szükség. A csomaggyártók szerint a növekedés hiánya és a megállíthatatlan eladósodás az állam túlméretezett újraelosztó szerepének köszönhető, mert a túlzott újraelosztás elszívja a gazdaságtól a beruházásokhoz szükséges forrást, és a növekedés a beruházások kedvező alakulásának a gyümölcse. Persze van történelmi példa az ilyesféle folyamatra, de nem ez, hanem ennek az ellenkezője zajlik és zajlott az elmúlt tíz évben – azaz az euró bevezetése óta – az Európai Unióban. Az integráció társadalmi elvárásokat gerjeszt, amelyek növekedés hiányában csak a költségvetési egyensúly kárára kezelhetők. Az elmélettel szöges ellentétben, a növekedés hiánya okozza az egyensúly borulását, és nem az egyensúly hiánya a növekedés leállását. A növekedés pedig azért sorvad el, mert csökken a belföldi végső kereslet. És miért csökken a belföldi végső kereslet? Mert a periféria országainak szinte mindegyike piacot vesztett az elmúlt két évtizedben, amely piacvesztést csak növelte az euró bevezetése. A piacvesztések pedig a reálkeresetek kedvezőtlen alakulását eredményezték. Ideig-óráig – azaz mindaddig, amíg a monetáris politika utat nyit az olcsó hitelnek – a gyengülő reálkereseteket kiegészítheti a hitellel finanszírozott végső kereslet. De amikor az olcsó hitel elapad, a kereslet összeomlik és a növekedést a gazdasági zsugorodás váltja fel.
Mi köze van mindehhez az eurónak? Mivel az eredeti maastrichti szerződést olyan államok fogalmazták meg, amelyek fejlettségi szintje körülbelül azonos volt, a felzárkózás sajátos dinamikájának buktatói nem is jöttek szóba. A maastrichti feltételek tehát egy olyan egyensúly fenntartását szolgálják, amely eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy a feltételeket betartó államok közül bármelyik is tartósan gyorsabban nőjön, mint a többiek. A fejletlenebb államok csatlakozása, más szóval a „mielőbbi csatlakozás” pályája például nem csak kizárja az egyik leghatékonyabb felzárkózási eszközt, az enyhén gyenge árfolyam-politikát (lásd pl. a kínai stratégiát), hanem egyenesen a túlértékelés irányába tolja a periféria országait, amelyek mára, kisebb-nagyobb mértékben kivétel nélkül nemzetgazdaságaik teljesítőképességét meghaladó árfolyammal küszködnek. A túlértékelt fizetőeszköz pedig az importárak fokozott versenyképességét, tehát a belső piac elvesztését, és az exportárak versenyképességének elvesztését, tehát az exportlehetőségek beszűkülését jelentik. Ezek az országok egyre inkább a bérmunkából szerkesztett gazdasági modellre szorítkoznak, és termékeik hazai hozzáadott értékének folyamatos csökkenését kénytelenek elkönyvelni. A helyzetet súlyosbítja a helyes árfolyam-politikát követő Kína, India, Brazília stb. fejlődése, amelyek az európai perifériaországok „versenyképes” munkabérre épített exportvezérelt paradigmáját romba döntik azzal, hogy nem csak versenyképes munkabérrel termelnek, hanem kedvező árfolyamot is biztosítanak termékeinek, miközben keményen védik belföldi piacukat.
A később csatlakozó országok mindegyike – Spanyolország és a korlátozottan privatizáló Szlovénia vitatható kivételével – jelentősen alacsonyabb fejlettségi szint mellett, és a csatlakozást megelőző két évben minden esetben egészségtelenül felerősödött árfolyamszinten vezette be az eurót. A növekedés ezekben az országokban – ismét kivétel nélkül – látványosan visszaesett a bevezetést követő időszakban, majd a lelassult növekedést a növekvő eladósodás és az eszközbuborékok kialakulása követte. Az eredmény az a kétszintes, „kétsebességű”, valójában kettészakadt Európa, amely nem euróövezeti tagság/nem tagság, hanem a fejlettség/fejletlenség tengelye szerint tagozódik. Ennek a kettészakadásnak két oka volt. Az euró nemzetközi értéke és a fejlett országok gazdasági teljesítménye között nem alakult ki az a jelentős és tartós hézag, amely a kevésbé fejletteket sújtotta. Az utóbbiak esetében az árfolyam nem gazdaságaik állapotát, hanem az EU-tagságukkal járó követelményeket, valamint külső finanszírozási igényeikből fakadó kamatpolitikájukat tükrözte. A másik ok pedig az volt, hogy a megfelelő versenyképesség hiányában – amit alacsony bérrel, adókedvezménnyel, vagy éppenséggel „szerkezeti reformokkal” nem lehet pótolni – a fejletlenebb országok piaci részesedést vesztettek, és az egyre szerényebb hozzáadott érték előállítása irányába csúsztak. A globalizáció lényege ugyanis az alacsony bérrel előállított termékek értékesítése a magasabb reáljövedelmekkel rendelkező piacokon, amely piacok megfizetik a termékbe beépített hozzáadott értéket, mert a magasabb reáljövedelmek ezt lehetővé teszik. De a megfizetett hozzáadott érték nem az alacsony reálbéres országban, hanem a multinacionális cég kasszájában csapódik le, ezért a globalizációba való illeszkedés nem jár reálbér-növekedéssel, és annak hiányában nem növeli a felzárkózó ország végső keresletét. A növekedés tehát bereked.
Görögország esete bebizonyította, hogy komoly baj van, hogy az euró jóval nagyobb politikai és fiskális integráció hiányában egy blöff. Az euró a jelenlegi feltételek mellett nem Európa integrációját, hanem egyre inkább szétesését szolgálja, felzárkózás helyett a kettészakadást eredményezi. Ráadásul kiderült, hogy az övezeten kívüli országok, mint mi fordulhatnak a Valutaalaphoz, ha baj van, de az övezet tagjai csak valamiféle „politikai támogatást” és egy halom jó tanácsot kaphatnak Brüsszeltől és Frankfurttól arra vonatkozólag, hogy milyen megszorításokat kell bevezetniük.
A felzárkózás nem lehetséges az Európai Unió fiskális és monetáris rendszerének jelentős átalakítása nélkül. Először is a periféria országainak sokkal nagyobb méretű EU-támogatásra van szükségük azért, hogy a fejletlenségükből fakadó kereskedelmi versenyhátrányt kiküszöbölhessék a fejlettekkel szemben. Másodszor, szükségük van egy olyan monetáris rendszerre, amely lehetővé teszi a viszonylag gyenge árfolyamot. Harmadszor, lehetőséget kell adni a felzárkózóknak belső piacaik átmeneti védelmére. Ugyanakkor a felzárkózó országoknak a fejletteknél is szigorúbb, a költségvetési egyensúlyhoz nagyon közeli fiskális politikát kellene folytatni, egyrészt, hogy ellensúlyozzák a gyenge árfolyamból fakadó inflációs nyomást, másrészt, hogy leállítsák az eladósodást. A laza fiskális politika egyáltalán nem jelent megoldást, de az erős árfolyam is csak az árokba vezet. A felzárkózás paramétereit tehát újra kellene tárgyalni. Nehéz megmondani, hogy a fejlett Európa erre nyitott lenne, de egy biztos: nekünk, magyaroknak, húsz évvel a rendszerváltás után halvány gőzünk sincs, hogy miként képzeljük el a tényleges felzárkózást.

Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!