Kommentár

Egy akkori kollégája a Fehér Házban megjósolta, hogy Alexander Haig majdani nekrológjaiban már a harmadik bekezdés arról fog szólni, miként „ragadta magához a hatalmat” az 1981 tavaszi Reagan elnök elleni merényletet követő órában. Szombaton ellepték a világhálót Haig nekrológjai, s bizony – legalábbis az amerikai sajtóban – mindnek ott az élén a bizarr epizód. Hiszen már az 1981. március 30-i kora délutáni merénylet estéjén tele voltak vele – és a nem éppen jóindulatú értelmezésével – a tévéhíradók. Nem csoda, mert a Fehér Ház sajtótermébe szó szerint berontó, akkor már régen civil Haig külügyminiszter nem éppen katonás keménységgel, sőt éppenséggel zavartan és megremegő hangon jelentette be, hogy „én tartom itt kézben az ügyeket”. Előtte a rémült kormánytagokkal a kabinetteremben közölte, hogy a kormánykereket az ő székéből mozgatják, miként – szerinte – az alkotmány előírja az alelnöknek Washingtonba való visszatértéig (a külföldre indult Bush repülője a hírre tüstént megfordult). Ám a külügyminiszter valójában csak negyedik az utódlási sorrendben, s ezt persze hamar Haig orra alá dörgölték.
Még bizarrabbá teszi a most megint felidézett epizódot, hogy Haig majd egy évtizeddel korábban valóban de facto elnökként tényleg kezében tartotta Amerika kormánykerekét. Méghozzá elképesztő időszakban. Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó (ezredesből páratlan gyorsasággal tábornokságig majd szárazföldi vezérkari főnökhelyettességig előléptetett) korábbi helyettesét a Watergate-botrány első drámai fordulatánál hívták vissza a Fehér Házba, a lemondatott (és a végén börtönbe is került) stábfőnök, Haldamen helyére. Hogy aztán olyan ősz várjon rá, amikor korrupció miatt lemondani kényszerítették Agnew alelnököt, s az elnökutódlási sorrendben őt követő házelnöknek, Carl Albertnek elvonókúrát írtak elő, miközben maga Nixon titkos alkoholistává vált, ami nem is csoda. S amikor az elnök után nyomozó különleges ügyészt Nixon megpróbálta kirúgatni, igazságügy-minisztere és annak helyettese inkább lemondott, mintsem végrehajtsa az utasítást. Pedig Haig katonásan akként továbbította a polgári miniszternek, hogy „főparancsnokod utasít rá”. Később ő hallgatta meg először az elnökre terhelő titkos hangfelvételt, amelyet a legfelsőbb bíróság kiadni kötelezett, s utóbb megírták: utána suttyomban átment a Pentagonba, hogy a vezérkarral megegyezzen, nem kell végrehajtani egy esetleges kétségbe esett, őrült parancsot, vagyis hiába volt Nixon ujja az atomháború gombján…
Reagan felépülése után alig egy évig maradt Haig a State Department élén, ám ez az esztendő szinte hetente hozott sajtószenzációt lemondási szándéka – más szavakkal: zsarolása – híresztelésével. Becsvágya és a médiát szórakoztató nyelvi „újításai”, de legfőképpen folytonos civakodása a Fehér Házat szintén de facto irányító „trojkával”, szüntelen reflektorfényben tartották. Addig fenyegetőzött távozásával, mígnem Reagan egyszer csak odaszólt neki: várom lemondó nyilatkozatát. Már csak azért is, mert zöld utat adva Izrael libanoni akciójának, sikerült minden figyelmet elterelnie elnöke európai útjáról a G7 csúcsról. S ezzel végleg távozott a színről (1974–79 között még a NATO európai főparancsnoka volt), bár 1988-ban még volt egy újabb, szintén elvetélt próbálkozása a republikánus elnökjelöltséggel, az idősebb Bushsal szemben. A koreai és a vietnami háborút egyaránt megjárt katonatiszt rendre vereséget szenvedett a polgári csatákban.

  A.J.  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!